NYÁRON ÚJRA HÉTVÉGI OLVASGATÁSRA HÍVLAK BENNETEKET EGY-EGY REGÉNY RÉSZLETÉVEL. REMÉLEM, HOGY A PIHENÉS ÓRÁIBAN MINDENKINEK KELLEMES ÉLMÉNY LESZ BEPILLANTANI AZ IRODALOM VILÁGÁN KERESZTÜL NÉHÁNY ENTERIŐRBE.

ANTOINE DE SAINT-EXUPÉRY

AZ EMBER FÖLDJE

(részlet)

„Beléptünk a házba.

Szerettem Paraguayban a főváros kövei közt fölbukkanó gunyorkás füveket; a láthatatlan, de jelenvaló őserdő követei: megnézik, tartják- e még az emberek a várost, nem jött-e még el az óra, hogy egy kicsit fölforgassák ezeket a köveket. Szerettem a pusztulásnak ezt a formáját: bőség, gazdagság jele. De itt valósággal ámulatba estem.

Mert pusztulásnak indult itt minden elragadóan; olyan volt, mint egy mohával borított vén fa, melynek kérgét már meg-megrepesztette az idő, és olyan, mint egy pad, melyre szerelmesek ülnek vagy tíz nemzedék óta. A faburkolat megkopott, szú rágta az ajtókat, a székek roskadoztak. De ha nem is javítottak ki semmit, buzgalommal takarítottak. Minden tiszta volt, fényes, csillogó.

A szalon ettől olyan hatást tett, mint egy ráncos öregasszonyarc. Repedések a falon, hasadások a mennyezeten; bámultam mindezt és a padlót: néhol beszakadt, néhol ingadozott, mint egy deszkapalló, de mindenütt tiszta volt, ápolt és fényezett. Különös ház; nem keltette a hanyagság, gondozatlanság érzését: tiszteletet keltett.

Bizonyára minden év hozzátett valamit bájához, képe bonyolultságához, barátságos légköre melegéhez, és annak az utazásnak a veszélyeihez is, amelyet vállalni kellett, hogy a szalonból az ebédlőbe jusson az ember.

- Vigyázat!

Egy lyuk volt. Figyelmeztettek, hogy egy ilyen lyukban könnyen kitörhetem a lábam. Senki nem volt felelős érte: az idő műve volt... Nagyúrinak hatott a mentegetőzésnek ez a megvetése. Nem mondták "Nyugodtan betömethetnénk ezeket a lyukakat, gazdagok vagyunk, csak éppen..." És azt se mondták - ami tulajdonképpen az igazság volt: "A várostól béreljük ezt a házat harminc évre. Az ő dolga, hogy rendbe hozassa. Egyik fél sem enged..." Megvetették a magyarázkodást, és ez a könnyedség elbűvölt. Mindössze ennyit jegyeztek meg:

- Eh! Eh! Egy kicsit tönkrement...

De ezt is olyan fölényes hangon, hogy gyaníthattam: barátaimat egyáltalán nem aggasztja.

El tudják képzelni, hogy megjelenik egy csapat kőműves, ács, asztalos; kirakja szentségtörő szerszámait ebben a múltban, és egy hét alatt rendbe hozza a házat, készít valami teljességgel ismeretlen épületet, ahol a lakók csupán látogatónak éreznék magukat? Egy házat rejtelmek, titkos zugok, süllyesztők, buktatók nélkül - olyasmit, mint egy városházi fogadóterem?

Természetes volt, hogy a lányok eltűntek ebben a rejtelmes házban. Mi lehet itt a padláson, ha már a szalon is tele van egy padlásra való kinccsel! Ha már ott is sejti az ember: elég kihúzni egy fiókot, és elsárgult levélkötegek ömlenek ki belőle, a dédapa nyugtái, és több kulcs, mint ahány zár van a házban, s amelyek nem illenek bele soha semelyik zárba. Csodálatosan haszontalan kulcsok, megzavarják az értelmet, föld alatti folyosókra kell gondolni róluk, elásott kincsesládákra, aranyakra.

- Üljünk asztalhoz, ha tetszik.

Átmentünk az ebédlőbe. Magamba szívtam a tömjénként szobáról szobára áradó ódon könyvtárszagot; nincs ennél nemesebb illat a világon. És különösképpen tetszett, hogy átvittük a lámpákat. Igazi nehéz lámpák voltak, úgy vitték őket egyik szobából a másikba, mint gyermekkorom legelsüllyedtebb idejében; csodálatos árnyakat lengettek a falakon. Fényes csokrokat, fekete pálmalombot emeltek föl velük. Azután, amikor jól a helyükön voltak, megállapodtak a fény mezői, s köröskörül az éj széles árnyai a recsegő faburkolat tövén.

A két lány megjelent, ugyanolyan titokzatosan és csöndesen, ahogyan eltűnt. Komolyan ültek asztalhoz. Bizonyára kutyáikat, madaraikat etették eddig, kitárták ablakukat a világos éjszakába, és megízlelték az esti szélben a növényzet illatát.

Most, amint szalvétáikat kibontották, szemük sarkából engem figyeltek óvatosan, és azt kérdezték magukban: besorolnak-e majd kedves állataik közé, vagy nem. Mert volt egy iguánjuk is, egy mangusztájuk, egy rókájuk egy majmuk és pár kas méhük. Mind egymás hegyén-hátán éltek, csodálatosan megértették egymást: egy új földi paradicsom volt ez. A lányok a teremtés valamennyi állata fölött uralkodtak, kis kezükkel becézték, etették, itatták őket, és történeteket meséltek nekik, melyeket az állatok a mangusztától a méhekig mind meghallgattak.

Tudtam: ez a két szép, élénk lány most összeszedi minden ítélőképességét, szelleme minden finomságát, hogy a szemben ülő férfiról gyors, titkos és végleges ítéletet mondjon. Gyerekkoromban nővéreim számokat adtak a vendégeknek, akik először voltak nálunk. S amikor a beszélgetés elakadt, hirtelen egy hang hallatszott:

- Tizenegy.

Nővéreimen és rajtam kívül senki nem értette meg, mi ez.

Megzavart kissé, hogy ismertem ezt a játékot. És még jobban megzavart, hogy éreztem bíráim jártasságát. Bírák, akik meg tudják különböztetni a jámbor állatokat a kártevő vadaktól, akik lépéséről tudják, jókedvében van-e a róka, és akik ugyanilyen jól ismerik a lélek rezzenéseit is.

Tetszettek ezek a figyelő szemek, ezek a nyílt lelkek, de szerettem volna, ha más játékot választanak. Lapulva, a "tizenegy"-től félve nyújtottam nekik a sót, öntöttem poharukba a bort, de ha tekintetemet fölemeltem, kedves, megvesztegethetetlen bírói komolyságukkal találkoztam.

Hiába hízelegtem volna: nem ismerték a hiúságot. A hiúságot nem, de ismerték a szép büszkeséget, s nélkülem is sokkal több jót tartottak magukról, mint amennyit mondani mertem volna. Arra se gondolhattam, hogy mesterségemből próbálok tekintélyt szerezni, mert nem ugyanolyan bátorság-e egy platánfa legszélső ágára kúszni, csak azért, hogy lássák: jól tollasodik-e a fészekaljnyi kismadár, csak azért, hogy jó reggelt mondjanak barátaiknak?

A két csöndes tündér olyan kitartóan figyelte étkezésemet, oly gyakran találkoztam gyors pillantásukkal, hogy lassan elhallgattam. Csönd lett és a csöndben valami könnyedén szisszent a padlón, neszezett az asztal alatt, azután elnémult. Cinkosan fölnéztem, akkor - bizonyára elégedetten a próbával, de még kijátszva az utolsó kártyát - a kisebbik vad fiatal fogaival a kenyérbe harapott, és csak annyit mondott, szendén, de remélve, hogy ezzel a szendeséggel elképeszti a barbárt:

- A viperák.”

kép: innen

Szerző: Molnár J.

Szólj hozzá!

Címkék: ember világirodalom exupéry földje enteriőrök

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.