NYÁRON ÚJRA HÉTVÉGI OLVASGATÁSRA HÍVLAK BENNETEKET EGY-EGY REGÉNY RÉSZLETÉVEL. REMÉLEM, HOGY A PIHENÉS ÓRÁIBAN MINDENKINEK KELLEMES ÉLMÉNY LESZ BEPILLANTANI AZ IRODALOM VILÁGÁN KERESZTÜL NÉHÁNY ENTERIŐRBE.

JULES VERNE

NEMO KAPITÁNY

(részlet)

„Nemo kapitány felállt az asztal mellől, s az ajtó felé indult. Némán követtem. A terem végén megnyílt a szárnyasajtó. Ugyanolyan nagyságú szobába léptem, mint az ebédlő.

A könyvtárban álltunk. A falakat mennyezetig érő, fekete paliszanderfából készült, rézberakással díszített, széles polcok borították; rajtuk temérdek, egyforma kötésű könyv. A polcok körülfutottak az egész termen, alattuk óriási, barna bőrrel kárpitozott, kényelmes, süppedős pamlagok álltak. Olvasás közben könnyű, ide-oda tolható kis állványokra lehetett az éppen használatban levő köteteket helyezni. A terem közepén, a nagy asztalon folyóiratok hevertek s néhány régi újság. A szoba kellemes összbenyomást keltett; villanyfénnyel volt megvilágítva, amely a mennyezetbe süllyesztett négy alabástrom-üveggömbből hullott alá. Elragadtatva néztem körül az ötletesen berendezett könyvtárban; s alig hittem a szememnek.

A házigazda leheveredett az egyik pamlagra.

- Nemo kapitány - fordultam hozzá -, ez a könyvtár díszére válnék az öt világrész bármely palotájának. Igazán bámulatos, ha elgondolom, hogy ön a tengerfenékre is magával viheti a könyveit.

- Hol találnék teljesebb magányt, nagyobb csendet, professzor úr? - felelte Nemo kapitány. - Dolgozhat-e ön ilyen tökéletes zavartalanságban a múzeumi dolgozószobájában?

- Nem, dehogy. S meg kell vallanom, kapitány úr, az ön könyvtárához képest bizony nagyon szerények az eszközeim. Gondolom, hat- vagy hétezer könyv van itt...

- Tizenkétezer, professzor úr. Ez az egyetlen kapocs, amely engem a földhöz fűz. A világ megszűnt számomra azon a napon, amikor a Nautilus először alámerült a tengerben. Ezen a napon vásároltam utoljára könyvet, folyóiratot, akkor vettem utoljára újságot. Számomra azóta az emberek nem gondolkodnak, nem írnak. A könyvek rendelkezésére állnak, professzor úr, használja tetszése szerint a könyvtáramat.

Megköszöntem a házigazda előzékenységét, s a könyvespolchoz léptem. Volt itt mindenféle könyv: tudományos művek, bölcselet és irodalom, mindenféle nyelven, de egyetlenegy politikai gazdaságtani munkát sem láttam: bizonyára szigorúan tilalmazott olvasmány a hajón. Egyvalami nagyon meglepett: a könyvek, tekintet nélkül arra, hogy milyen nyelven voltak írva, tárgykör szerint sorakoztak egymás mellé, amiből arra következtettem, hogy a Nautilus parancsnoka mindet folyékonyan olvassa.

A polcokon megtaláltam a klasszikus s a modern irodalom remekeit, legjavát annak, amit az ember alkotott történelemben, költészetben, regényírásban és tudományban, Homérosztól Victor Hugóig, Xenophontól Michelet-ig, Rabelais-től George Sand-ig. A könyvtárban a tudományos művek voltak túlsúlyban: a mechanika, ballisztika, vízrajz, meteorológia, földrajz, földtan éppolyan gazdagon volt képviselve, mint a természetrajz, s ebből arra következtettem, hogy a kapitány elsősorban ezeket a tudományágakat tanulmányozta. Megvoltak a Tudományos Akadémia kiadványai, földrajzi társaságok közleményei stb. stb. Egy szembeötlő helyen állt az a két kötet, amelynek itt talán aránylag barátságos fogadtatásomat köszönhetem. Megtaláltam Joseph Bertrand művei között A csillagászat megalapítói című könyvét is; ez a munka 1865-ben jelent meg, s ebből azt következtettem, hogy a Nautilus vízrebocsátása ezután történt: Nemo kapitány tehát legfeljebb három éve él a tenger alatt. Reméltem, újabb kiadású könyvekre is bukkanok, s így pontosabban meghatározhatom az időpontot. Minthogy bőven ráérek majd a könyvek között kutatni, visszahelyeztem a kötetet, hogy folytassuk sétánkat a csodálatos hajón.

- Kapitány úr - fordultam a házigazdához -, köszönöm, hogy a könyvtárt rendelkezésemre bocsátja. Kincset érő tudományos anyag van itt felhalmozva. Boldogan élek engedelmével.

- Ez a terem nemcsak könyvtár, hanem dohányzó is, professzor úr.

- Dohányzó? - ámuldoztam. - Dohányozni is lehet a hajón?

- Természetesen.

- Ó! Ön tehát mégsem szakított meg minden kapcsolatot a földdel! A szivarjait bizonyára Havannából hozatja?

- Téved, professzor úr. Gyújtson rá erre a szivarra. Ha ért hozzá, ízleni fog önnek, pedig nem havannai.

Elvettem a szivart. Alakja a "Londres" havanna szivarhoz hasonlított, de mintha aranylevelekből lett volna sodorva. Rágyújtottam a finom bronztalapzaton álló kis parazsas edény fölött, s kéjesen pöfékeltem ki a füstöt. Két napja nem volt szivar a számban, pedig erős dohányos vagyok.

- Kitűnő - mondtam. - Csakhogy ez nem dohány.

- Eltalálta. Nem is Havannából jön, nem is a Balkánról. Megmondom, micsoda: erős nikotintartalmú moszat. Ezt is a tengertől kapom. Bár kissé szűkmarkúan adja. Nélkülözni fogja a havanna szivart, professzor úr?

- Rá se nézek ez után a szivar után.

- Hát akkor gyújtson rá, amikor kedve tartja, s ne törődjék vele, honnan származik. Dohányjövedéki adó ugyan nincs rajta, de úgy gondolom, ez semmit sem ront az ízén.

- Sőt, ellenkezőleg.

Nemo kapitány most egy másik ajtót nyitott ki, azzal szemközt, amelyen át a könyvtárba jöttünk. Óriási, fényesen kivilágított szalonba léptem.

A tíz méter hosszú, hat méter széles, öt méter magas négyszögletes terem finom cirádákkal ékített mennyezetéről egyenletes, nappali fény áradt a múzeum káprázatos kincseire. Mert a terem valóban múzeum volt. Egy szerencsés kezű, hozzáértő ember, költséget nem kímélve halmozta itt fel a természet és a művészet remekeit, elragadó, szeszélyes összevisszaságban, amellyel a festők műtermében találkozunk.

Az egyszerű rajzú falikárpiton vagy harminc festmény ékeskedett egyforma keretben: megannyi mestermű. A képek között, ügyesen elrendezve, itt is, amott is csillogó, középkori fegyvergyűjtemény. A festmények óriási értéket képviseltek: legtöbbje ismerős volt nekem: európai magángyűjteményekben s képkiállításon csodáltam meg egykor ezeket a ritka szép darabokat. A régi mesterek ilyen képekkel szerepeltek: Rafael egy Madonnával, Leonardo da Vinci egy Szűz Máriával, Correggio egy nimfával, Tiziántól egy női arckép, Veronesétől a Három királyok, egy Murillo-mennybemenetel, egy Holbein-arckép, Velazqueztől egy szerzetes, egy Ribera-vértanú, vásári jelenet Rubenstől, két Teniers (flamand táj), két kis életkép Metsutól és Paulus Potterstől, egy Prudhon-vászon, egy egész sor tengeri tájkép Backhuysentől és Vernet-től. A modern mesterek képei Delacroix, Ingres és még mások kézjegyét viselték. A pompás múzeum szögleteiben elhelyezett talapzatokon a legszebb antik szobrok csodálatos, kicsinyített márvány- vagy bronzmásolatai álltak. Nemo kapitány előre megmondta, hogy csodálatos látványok egész sorában lesz részem a Nautiluson, s valóban, csak ámultam és bámultam...

- Professzor úr - fordult felém a különös férfi -, elnézését kérem, hogy ekkora rendetlenségben s ilyen fesztelenül fogadom.

- Kapitány úr - feleltem -, én nem akarom kutatni, hogy ön kicsoda. De itt minden arra vall, hogy ön - művész!

- Műkedvelő vagyok - legfeljebb. Szenvedéllyel gyűjtöttem valamikor az emberi kéz alkotta szép műveket. Mohó érdeklődéssel keresgéltem, kutattam, turkáltam mindenfelé, nem sajnáltam erre semmi fáradságot, és így valóban össze is szedtem néhány igen értékes darabot. Ezek az én utolsó emlékeim a földről, mert a föld meghalt számomra. Az én szememben az önök modern festői is régi mestereknek számítanak. Kétezer évesek? Vagy háromezer év előtt éltek? Nem tudom. Össze is zavarom az évszámokat. A nagy mesterek időtlenek.

- És a muzsikusok? - kérdeztem, a partitúrákra mutatva.

A terem végében egy kis beépített orgonán hevertek. Weber, Rossini, Mozart, Beethoven, Haydn, Meyerbeer, Herold, Wagner, Auber, Gounod és más zeneszerzők nevét olvastam a kottákon.

- Ezek a muzsikusok - felelte Nemo kapitány - számomra Orpheus kortársai. A halottak emlékezetében elmosódik az idő. Én halott vagyok, professzor úr - olyan alaposan meghaltam, mint az ön elhunyt barátai, akik hatlábnyi mélységben feküsznek a föld alatt!

Nemo kapitány hirtelen elhallgatott. Gondolatokba merülve tűnődött maga elé. Megrendülve figyeltem az arcát. Némán fürkésztem, vajon mi rejtőzik e különös, érdekes vonások mögött? A kapitány egy drága berakott asztalkára könyökölt, nem látott, nem hallott, azt sem tudta, hogy a szobában vagyok.

Nem akartam megzavarni a múltjába visszatekintő férfit, s megindultam, hogy sorra megtekintsem a szalonban elhelyezett ritka gyűjtemény minden darabját.

A műkincsek mellett a természet ritkaságai is jelentékeny helyet foglaltak el a múzeumban. Főleg növények, kagylók s az óceán más termékei. Valószínűnek tartom, hogy Nemo kapitány maga bukkant rá minden egyes darabra. A terem közepén villanyfénnyel megvilágított szökőkút játszott; medencéjét egyetlen óriáskagyló képezte. Az óriáskagyló vagy tridacna a legnagyobb fej nélküli puhány; a kagyló finoman fodrozott szélének hat méter volt a kerülete, tehát még azoknál a gyönyörű tridacnáknál is nagyobb, amelyeket a velencei köztársaság ajándékozott I. Ferenc francia királynak, s melyekből a párizsi Saint Sulpice-templom két óriási szenteltvíztartót készített.

A szökőkút körül, bronzkeretes, csiszolt üvegszekrényekben voltak osztályozva s címkékkel ellátva a tenger legritkább élőlényei, amelyek valaha is természettudós szeme elé kerültek. Elképzelhető, micsoda öröm fogott el... Hiszen a természetrajz professzora vagyok.

A virágállatok ágazatának mindkét csoportjából, a polipokból s a tüskésbőrűekből igen érdekes példányokat találtam az üvegszekrényben. Az első csoportból orgonakorallokat, legyező alakú medúzákat, puha szíriai szivacsokat, íziszeket a Molukki-szigetekről, pennatulákat, egy csodálatos vesszőállatot a norvég vizekből, különböző ernyőállatokat, tollkorallokat, egy egész sorozat madreporát, amelyeket mesterem, Milne-Edwards oly éleselméjűen tagozott osztályokra; a vitrinben ezek közül elbűvölő legyezőkorallokat és szemcséskorallokat láttam a Bourbon-szigetről, "Neptun szekerét" az Antillákról, pompásnál pompásabb korallokat, koralltelepeket, amelyek halmaza egész szigeteket képez, s valamikor majd szárazfölddé nő. A tüskésbőrűek csoportja, amely az állatok testét borító tüskés burokról nevezetes, a tengeri csillagok, a rózsaszínű tengeri liliomok, a tengeri sünök, tengeri ugorkák és még számos más fajta, melyet már fel sem sorolok, az oda tartozó egyedek hiánytalan, teljes gyűjteményével szerepelt.

Valamely kissé gyenge idegzetű kagylótudós elalélt volna a gyönyörűségtől a többi vitrin előtt, amelyekben a puhányok ágazatának ritka példányai voltak elrendezve. Felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény tárult szemem elé, részletes leírására itt nem is vállalkozhatom. Kapásból említem meg csak a következőket: volt itt egy finom rajzú kalapácsállat az Indiai-óceánból, melynek vörösbarna színét szabályos fehér pettyek élénkítették - egy felséges, élénkszínű, tüskéshéjú spondylus - ez a kagyló az európai múzeumokban is ritkaságszámba megy, értékét húszezer frankra becsülöm - továbbá egy Új-Hollandia vizeiből származó pörölyállat, amelyhez igen nehéz hozzájutni - szenegáli egzotikus szívkagylók, oly törékeny kettős, fehér héjjal, hogy a leheletre is szétpattannak, mint a szappanbuborék; a jávai rózsaállatok különböző változatai, amelyeknél sziromszerű képződmények hajlanak ki a meszes burokból - a gyűjtők minden árat megadnak értük! Megemlítek egy egész sorozat gyöngycsigát: a sárgászöldeket amerikai vizeken halászták, a vörösesbarnák Új-Hollandia vizeit kedvelik, az érdes, pikkelyezett héjúak a Mexikói-öbölből, a csillagállatok a déli tengerekből jöttek. S legvégül említem a legeslegritkábbat, a pompás új-zélandi sarkantyúállatot. De nem hagyhatom megemlítés nélkül a csodaszép, kénsárga tellinákat sem, s a ritkaságszámba menő cythereák és vénuszkagylók fajtáit, a napórát mímelő sugárállatokat Tranquebar partjairól, a márványosan mintázott, gyöngyház fényű papucskagylót, a Kínai-tenger papagáj formájú zöld kagylóit, a Coendullik neméhez tartozó, alig ismert kúposcsigát, a porcelánkagylókat, melyeket Indiában és Afrikában pénz gyanánt használnak, a "tengeri glóriát", Kelet-India legértékesebb kagylóját; végül a parti csigákat, a tengeri szarkalábot, a tornyoscsigát, a tutajoscsigákat, a tojáscsigát, a pápakoronát, a süvegcsigát, a bíborcsigát, a kürtcsigát, a hárfacsigát, a spanyollovast, a trombitacsigát, a korallpolipocskát, az orsócsigát, a szárnyascsigát, a csészecsigát, az üvegcsigát, a kliót - ezeket a gyönyörű, törékeny kagylókat, amelyeket bűbájos nevekre keresztelt el a tudomány.

Külön üvegszekrényekben voltak elhelyezve a csodálatosan szép gyöngyfüzérek; a villanyfény kis tüzeket gyújtott a szemeken. Volt itt mindenféle gyöngy: a Vörös-tenger gyöngykagylóinak rózsaszínű gyöngye, a tengerifül zöld gyöngye, sárga, kék, fekete gyöngyök, az óceánok száz meg száz puhányának s az északi áramlatok fekete kagylóinak furcsa izzadmányai, s néhány felbecsülhetetlen értékű példány, melyeket a legritkább meleagrinák választottak ki. Egyes gyöngyök akkorák voltak, mint a galambtojás; többet értek annál a gyöngynél is, melyet Tavernier, a híres utazó adott el három millióért a perzsa sahnak, s többet értek a maskati imám gyöngyénél is - pedig azt hittem, hogy annak nincsen párja az egész világon.

A gyűjtemény értékét teljesen lehetetlen volt felbecsülnöm. Nemo kapitány milliókat költhetett e ritka példányokra, s felmerült bennem a kérdés, vajon miféle anyagi forrásból meríti a rengeteg pénzt e költséges gyűjtőszenvedély kielégítésére? Töprengésemből egy hang rezzentett fel váratlanul:

- Látom, a kagylóimat nézegeti, professzor úr. Ön természettudós, valóban öröme telhet benne. Az én számomra azonban egészen különös érdekességgel bírnak. Minden egyes darabot, amelyet itt lát, a saját kezemmel szedtem: felkutattam érettük a világ minden tengerét.

- Megértem önt, kapitány úr. Ó, nagyon is megértem! Mekkora örömet találhat e gyűjteményben! Saját maga gyűjtögette e kincseket. Európa egyetlen múzeuma sem dicsekedhetik ilyen gazdag óceáni anyaggal. Ki sem mondhatom, mennyire lelkesedem mindenért, amit látok, valósággal lenyűgöz ez a múzeum. Egészen belefeledkeztem a nézelődésbe - pedig a hajó is roppant izgatja a képzeletem. Nem akarom az ön titkait fürkészni, kapitány úr. De be kell vallanom, a hajó, a Nautilus gépezete, az irányítókészülékek, mindez rendkívül érdekel. A szalon falán műszerek függnek, s fogalmam sincs róla, mire szolgálnak. Megengedi, hogy megkérdezzem?...

- Megmondtam önnek, professzor úr, hogy teljes szabadságot élvez hajómon - felelte Nemo kapitány. - Szabadon járhat-kelhet tehát a hajó minden részében. Mindent megtekinthet, s én szívesen kalauzolom.

- Nagyon köszönöm, kapitány úr, de nem szeretnék visszaélni az előzékenységével. Csak azt szeretném megkérdezni, mire valók ezek a fizikai eszközök...

- Az én szobámban is fel vannak szerelve ezek a műszerek. Majd ott elmagyarázom a rendeltetésüket. De előbb nézze meg a kabinját. Gondolom, érdekli, hogyan rendezkedik majd be a Nautiluson.

Nemo kapitány a szalonból ismét kivezetett a folyosóra. A hajó orrába tartottunk. A számomra kijelölt kabin egy finom ízléssel berendezett aránylag tágas szoba volt, ággyal, mosdóval s egyéb, kényelmes bútorral.

Melegen megköszöntem a házigazda figyelmességét.

- Az ön szobája az enyémbe nyílik - mondta, s kinyitotta az ajtót. - Az én szobám meg a szalonba, ahonnan jövünk.

Beléptem a kapitány szobájába. Szinte klastromi egyszerűséggel volt berendezve. Vaságy, dolgozóasztal, mosdó. Tompa világítás. Semmi nyoma a kényelemnek. Csak a múlhatatlanul szükséges bútordarabok voltak benne.

Nemo kapitány a székre mutatott.

- Foglaljon helyet - mondta.

Leültem, s a kapitány beszélni kezdett.”

kép: innen

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.