NYÁRON ÚJRA HÉTVÉGI OLVASGATÁSRA HÍVLAK BENNETEKET EGY-EGY REGÉNY RÉSZLETÉVEL. REMÉLEM, HOGY A PIHENÉS ÓRÁIBAN MINDENKINEK KELLEMES ÉLMÉNY LESZ BEPILLANTANI AZ IRODALOM VILÁGÁN KERESZTÜL NÉHÁNY ENTERIŐRBE.

Mika Waltari

Szinuhe

(részletek)

„De a hetven nap elteltével bejelentették, hogy immár kész orvos vagyok, és megkezdhetem orvosi gyakorlatomat, abban a városrészben, amelyikben akarom. Ha viszont folytatni szeretném a tanulást valamilyen szakterületen, és akár fogorvos, fülorvos, szülész, kézráhelyezéssel gyógyító, késsel dolgozó orvos, vagy bármi más szeretnék lenni a tizennégy orvosi foglalkozás közül, amelyet az Élet Házában a legjobb orvosok vezetésével és a királyi orvosok felügyelete mellett tanítanak, csak mondjam meg, hogy melyiket akarom választani. Ez igazán különös kegy volt, és azt bizonyította, hogy Ámon szépen jutalmazza a szolgáit.

Ám én fiatal voltam, és nem vonzott többé az Élet Házának tudománya. Magával ragadott Théba láza, gazdag és híres akartam lenni, és hasznomra felhasználni azt az időt, mikor még mindenki ismeri e nevet: "Szinuhe, Ő, aki magányos." Volt aranyam, vásároltam egy kis házat az előkelő városnegyed szélén, képességem szerint berendeztem, és vettem egy rabszolgát is, aki sovány és félszemű volt ugyan, de céljaimnak egyébként megfelelt. Neve Kaptah volt, és meggyőzött arról, hogy csak jó, ha fél szeme van, mert a reám várakozó betegeknek legalább elmesélheti, hogy mindkét szemére vakon vásároltam, és most egyik szemének visszaadtam a látását. Ezért aztán megvettem Kaptahot. Az előcsarnokba, ahol a betegeknek kellett majd várakozniuk, képeket csináltattam. Az egyik képen az orvosok istene, a bölcs Imhotep, oktatott engem. Én kicsi voltam mellette, ahogy illik, de a kép alatt a következő felirat díszelgett: "Tanítványaim között a legbölcsebb és legügyesebb Szinuhe, Szenmut fia, Ő, aki magányos." A másik képen áldozatot mutattam be Ámonnak, hogy iránta is lerójam tiszteletemet, és a betegek bízzanak bennem. De a harmadik képen maga a fáraó tekintett le rám az égből madár képében, szolgái pedig aranyat mértek nekem, és új ruhákba öltöztettek. Ezeket a képeket Thotmesszel készíttettem, aki nem volt törvényesített művész, és nevét sem írták be Ptah templomának a könyvébe, de a barátom volt. Barátságunk kedvéért régi szokás szerint festette meg a képeket, és olyan nagyszerűen, hogy még a legolcsóbb színek, vörös és a sárga is csak úgy tüzeltek rajtuk. Aki először pillantotta meg őket, elámulva emelte fel karját, és így szólt: "Szinuhe, Szenmut fia, Ő, aki magányos, valóban bizalmat keltő ember, és tudásával meggyógyítja betegét."

……

Azt a földet, melyen Babilon városa uralkodik, sokféle névvel illetik. Egyesek Káldeának, mások az ott lakó kassukról Kassuországnak hívják. De én Babilóniának nevezem, hogy mindenki tudja, melyik országról van szó. Babilónia virágzó ország, földjét mindenfelé öntözőcsatornák szántják keresztül, és a föld sík, ameddig csak a szem ellát. Minden másképpen van itt, mint Egyiptomban. Az egyiptomi nők, ha gabonát őrölnek, letérdelnek a földre, és kerek köveket forgatnak. Babilóniában ülnek a nők, és két követ egymáshoz dörzsölnek, ami sokkal nehezebb munka.

Fa sem nő itt, oly kevés van, hogy bűnnek tartják emberrel és istennel szemben, ha valaki egyet kivág, és a törvény büntetést szab érte. Aki viszont fákat ültet, az elnyeri az isten kegyét. Babilóniában az emberek kövérebbek és zsírosabbak, mint bárhol másutt, és sokat nevetnek, ahogyan a kövér emberek teszik. Nehéz, lisztes ételeket esznek, és én láttam náluk egy madarat, amelyet tyúknak neveznek, s amely nem tudott repülni, hanem az emberekkel lakott, és mindennap egy tojást tojt nekik ajándékba. Ez a tojás csaknem akkora volt, mint a krokodilé, bár tudom, hogy senki sem hinné el, ha hallana róla. Engem is megkínáltak a ritka csemegének tartott tojással, de nem mertem hozzányúlni, mert a biztonság a legjobb, és beértem azokkal az ételekkel, amelyeket ismertem, vagy legalább tudtam, miképpen készülnek.

Azt állították, hogy a világ minden városa között Babilon a legrégibb és a legnagyobb, de én nem hittem nekik, mert tudtam, hogy Théba a legrégibb és a legnagyobb város. Thébához hasonló nem volt a világon, bár elismerem, hogy Babilon is ámulatba ejtett nagyságával és gazdagságával, mert falai hegymagasságúak és félelmetesek voltak, és tornya, melyet isteneik tiszteletére építettek, az égbe nyúlt. Házait négy- meg ötemeletesre építették, ily módon az emberek egymás felett és egymás alatt éltek, és sehol másutt, de még Thébában sem láttam olyan gazdag és fényes boltokat, mint itt, és olyan sok árut, mint a babiloni templomok kereskedőházaiban.

Istenüket Marduknak hívták. Istár tiszteletére pedig olyan kaput építettek, amely nagyobb volt a thébai Ámon-templom oszlopainál is. Ezt a díszkaput színes, fénylő mázzal bevont kövekkel borították, melyeknek rajzai vakítóan csillogtak a napfényben. Innen széles út vezetett Marduk Tornyához. A Torony több emeletből állt, s a tetejére út vitt, amely olyan lassan emelkedett és olyan széles volt, hogy egymás mellett néhány kocsi kényelmesen végighajthatott rajta. A Torony tetején csillagjósok laktak, akik az égbolt minden csillagát ismerték, megmondták a kedvező és a baljóslatú napokat, s az emberek ennek megfelelően intézhették életük irányítását. Beszélték, hogy a csillagjósok az ember sorsát is meg tudják jövendölni, ha az illető megmondja születésének napját és óráját. Ily módon - bár szívesen tettem volna - nem próbálhattam ki művészetüket, hiszen születésem pontos idejét nem ismertem.

Annyi aranyam volt, amennyit csak ki akartam venni agyagtábláimért a templom kincstárából, ezért Istár kapuja közelében béreltem szállást egy nagy vendégfogadóban. Ez a ház több emeletes volt, és a tetején gyümölcsfák és mirtuszbokrok nőttek, apró csermelyek folydogáltak, tavacskáiban halak fickándoztak. Birtokukról a városba érkező előkelő urak laktak itt, akiknek nem volt saját házuk Babilonban, meg idegen birodalmak követei, s a szobák tele voltak vastag szőnyegekkel, a fekvőhelyeket finom prémek borították, a falakat pedig apró, mázos cserepekből kirakott színes, vidám, pajkos képek díszítették. Ezt a házat úgy hívták, hogy "Istár nyaralója", és miként minden más jelentős épület Babilonban, ez is az isten tornyának birtokában volt. Ha szobáinak minden lakóját és a szolgaszemélyzetet is beleszámítjuk, azt hiszem, annyi ember élt benne, mint egy egész thébai városrészben, bár ezt csak az hiszi el, aki már lakott ott.

Sehol a világon nem volt olyan sokféle népség, mint Babilóniában, sehol másutt nem hallatszott egyszerre oly sokféle nyelv, mint itt az utcákon. Babilon lakói maguk is mondták, hogy minden út az ő városukba vezet, és hogy Babilon a világ közepe. Azt bizonygatták, hogy Babilónia nincs a világ szélén - miként Egyiptomban hiszik -, hanem tőlük keletre a hegyek mögött még hatalmas birodalmak vannak, melyeknek fegyveres karavánjai időnként csodálatos árukat, finom kelméket, és drága, törékeny edényeket szállítanak hozzájuk. El kell mondanom, hogy láttam Babilonban olyan embereket, akiknek sárga bőrük, és ferde szemük volt, arcukat egy cseppet sem festették; kereskedelemmel foglalkoztak, s olyan kelméket árultak, melyek vékonyak voltak, akár a királyi gyolcs, de még annál is finomabbak, és ezerféle színben csillogott mindegyik, mint a tiszta olaj.”

kép: innen

Szerző: Molnár J.

Szólj hozzá!

Címkék: világirodalom waltari enteriőrök szinuhe

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.