VEGYETEK LE EGY KÖNYVET A POLCOTOKRÓL, POROLJÁTOK LE ÉS OLVASSATOK!

Több héten át egy kis szombat-vasárnapi olvasgatásra hívlak benneteket egy-egy regény részletével.

Paul Claudel

A KELET MEGISMERÉSE

Prózaversek

ITT-OTT
(Ca et la)

„A Nikonbashi felé vezető úton, a könyvet és lámpást, csipkét és bronztárgyakat árusító boltok mellett tájképek is kaphatók, s képzeletben én is, mint fantasztikus pultok előtt sürgő szájtáti alak, a világ részleteit adom-veszem. A művész kifinomult tudatossággal vált urává ama fenséges törvényeknek, melyek révén egy táj rajzolata arcvonásokká áll össze. Nem másolja, hanem utánozza a természetet, s még a kölcsönzött elemekből is pontos látomássá, leegyszerűsített képpé desztillált, saját változatot hoz létre, aminthogy valamely szabályszerűség is egy adott példa által jut érvényre. Válogathatok például a különböző fajta fenyők közül, egy cserép földben elrendezve máris kifejezik az adott terület távlatait, termetükkel pedig megszabják annak arányait. Ím a tavaszi rizsföldek, a távolban pedig, a dombok peremén, facsoportok (valójában egy-egy moha-pamacs). Íme a tenger, szigetcsoportjaival, szirtjeivel: odateszünk két kődarabot, az egyik fekete, a másik vörös, kopott, szinte porózus, és lám, van két szigetünk, melyeket a rövidülés közel hoz egymáshoz, csak a lemenő nap és eltérő színezetük árulja el a köztük lévő távolságot. Még a számtalan színben játszó fövenyrétegek csillogását is egy-két korsó vízzel leöntött, tarkabarka kavics-ágy jeleníti meg.

Mármost kifejteném ezt a gondolatot.

Míg az európai művész saját érzéseinek megfelelően másolja a természetet, a japán a tőle kölcsönzött eszközökkel utánozza azt. Az egyik kifejezi magát, a másik kifejezi tárgyát, az egyik megmunkál, a másik mímel, az egyik fest, a másik komponál, az egyik tanítvány, a másik bizonyos értelemben mester, az egyik részletesen visszaadja a látványt, melyet hűséges és érzékeny szemmel megfigyelt, a másik egyetlen pillantással felméri a törvényszerűséget, és szabad képzelettel, az írásjegyekre jellemző tömörséggel alkalmazza azt.

Errefelé a művész elsődleges inspirálója maga az anyag, melyet kezével kitapasztal. Jó kedéllyel számot vet annak benső sajátságaival, és miután a megmunkálatlan dolgok lelkét magáévá tette, tolmácsául szegődik. A történetből, melynek így birtokába jutott, kiemeli a lényegi, a jellemző vonásokat, és az itt-ott alig észrevehető jelzésekkel ellátott papírra bízza, hogy elhallgassa mindazon végtelenül bonyolult tartalmakat, melyeket egy-egy bájos, erőteljes ecsetvonás nem is annyira felidéz, mint inkább magába foglal. Ez a bizonyosság játéka, a szükségszerűség szeszélye: az érveiben foglyul ejtett gondolat a lappangó evidencia erejével hat ránk.

S hogy mindjárt a színekről is szót ejtsünk: a japán művész láthatólag néhány meghatározott és általános színre korlátozta palettáját. Megértette, hogy egy szín szépsége nem annyira belső értékében rejlik, mint inkább a hasonló árnyalatok közötti mélyebb összhangban, és ha két egyenlő mennyiségben felhordott tónus nem hat egymásra, a túlzott semlegességen és sokféleségen úgy kerekedik felül, hogy némi elevenséget csempész az összeillő alaphangok harmóniáiba, ám józanul csupán egy-két ilyen frappáns megoldásra szorítkozik. Jól tudja, hogy egy árnyalat értékét nem annyira ereje, mint inkább tónusa adja, s mint a kulcsok őre, kedve szerint transzponál. A szín ugye nem más, mint a látható dolgok különleges hódolata az egyetemes fény előtt, ezért az ábrázoltak ennek és a művész által választott témának megfelelően illeszkednek a keretbe.

Ám a mindeddig hunyorgó tekintet most rögzül, s nem szemlélődik, inkább faggat. A szín az anyag szenvedélye, külön jelentőséget ad minden egyes tárgynak, melyek egyazon dicsőség részesei, a rajz pedig kifejezi minden egyes létező saját energiáit, azok cselekvését, ritmusát, táncát. Az egyik megjeleníti a kiterjedésben elfoglalt helyét, a másik megragadja a tartamon belüli mozgását. Egyikük adja a formát, másikuk az értelmet. A japánokat nem érdekli a térbeliség, csupán körvonalakat és foltokat festenek, s így a rajz egyetlen eleme a sematizált vonal. A színek egymás mellé kerülnek, a vonalak pedig összesimulnak, s amint a festészet harmónia, a rajz fogalom. Ha valamit értelmünkkel felfogni közvetlen, teljes és egyidejű felismerést jelent, a rajz, akárcsak egy betűkből összeálló szó, elvont és hathatós jelentést, tiszta eszmét eredményez. Minden formának, minden mozgásnak, minden összhatásnak megvan a maga sifrírozott tartalma.

Ezt értem meg, amint így ténfergek a japán metszetek kötegei közt, de a shidzuokai templom fogadalmi feliratai közt is számos csodálatos példáját láttam e művészetnek. Sötét harcos toppan elénk a szúette fatábláról, mint valami fergeteges indulatszó. Ez az ágaskodó vagy rohanó valami már nem egy ló képe, hanem egy számjegy szökellése az állat agyában. Pihenését a fű közt egy sörénnyel, farokkal meghosszabbított, fordított hatos fejezi ki leghűbben. A kicsiny helyre összezsúfolt ölelések, csaták, tájak, embertömegek egy-egy pecséthez hasonlatosak. Ez az ember itt majd szétdurran a nevetéstől, de mikor a papírra kerül, nem tudni, ember-e még, vagy már betű: önmaga írásjegye.

- A franciák vagy az angolok szörnyetegek, kegyetlen, barbár módra bárhol felhúzzák barakkjaikat, nincsenek irgalommal a Föld iránt, nem kímélik annak arculatát, más nem érdekli őket, minthogy tekintetük minél messzebbre hordjon, oda is, ahová mohó kezük már el nem ér. A kilátást igába fogják, akár egy vízesést. A keleti emberben ezzel szemben van elég belátás, és szabadon hagyja ama téres tájakat, melyeknek mozgalmas felépítése és változatos arányai nem tűnnek alkalmasnak arra, hogy egyesség köttessék tekintet és látvány között, mert hiszen az ott időzés csak ez esetben válhat szükségessé. Lakhelye nem tárul ki minden égtáj felé, megbújik egy nyugodt völgy zugában, s az építőnek csak arra van gondja, hogy minden ízében eggyé hangolt hajlékot hozzon létre, és hogy tekintete nélkülözhetetlen legyen az elé táruló összkép harmóniájához, ne is lehessen elválasztani attól. A szemével szedi össze mindazt, ami kényelméhez szükséges, bútorzat helyett egyszerűen kitárja ablakát. Odabenn a festő művészi leleménnyel a fiktív keretbe zárt áttetszőségről másolta látomását, és megsokszorozta e képzelt nyílást. A régi császári palotából, melyet meglátogattam, eltávolítottak minden csodálatos, légies kincset, csak a festett dekorációt hagyták meg, s most a fenséges lakó szemének meghitt látomások úgy függnek itt, mint valami sötétkamrában. A papír-lakás egymásba nyíló helyiségekből áll, melyeket sínen gördülő falak választanak el egymástól. Minden szoba-sort egyetlen téma változataival ékítettek, s amint haladok a kulisszákhoz hasonlatos vásznak között, játékuk láttán kedvemre tágíthatom avagy szűkíthetem szemlélődésem körét, így nem is annyira szemlélője, mint inkább vendége vagyok e festészetnek. És minden témát hűen kifejez a papír színével összhangban kiválasztott, egyöntetű, uralkodó árnyalat, mely a skála másik szélső értékét hivatott jelezni. Így aztán Goshóban az indigó- és krémszín kettős motívuma önmagában elég, hogy a Frissesség és Tisztaság elnevezésű szobákat csordultig betöltse a víz és az ég. Ám Nidzsóban a császári lakosztály csupa-csupa arany. A napfényes falakon életnagyságú fenyők hatalmas ágai, csúcsai hajladoznak, mintha csak a padlóból nőttek volna ki, amely elmetszi törzsüket, és amely maga is gyékények alá búvik. A Herceg és udvartartása bármerre tekintett, jobbra, balra és szemben is csak e hatalmas, vad tűzcsóvákat látta, s az az érzés tölthette el, hogy az este koronáján ringatózik, alatta pedig fenségesen világol az izzás.

- Shidzuokában, a Rinzaidzsi templomban láttam egy festett porból összeállított tájképet. Üveglappal borították, nehogy elfújja a szél.

- Az idő mértékét ott fenn a lomb közt, az arany Buddha közelében a gyertya lángja, itt a vízmosás mélyén pedig a hármas forrásból zuhogó víz mennyisége szabja meg.

- A halandó, akit magával sodor, ide-oda görget a folytonosan összeomló, kavargó, érthetetlen Tenger, akit elveszejt az Örvény zubogása, teste minden porcikájával szilárd kapaszkodó után kutat. Éppen ezért a fa, a fém vagy a kő állandóságába emberi arcot mintáz, melyet aztán kultusszal vesz körül, és amelyhez imádkozik. A Természet erőit a közneveken felül tulajdonnévvel ruházza fel, és a jelentést hangsorként hordozó konkrét képhez folyamodva, megalázkodásában, melyet kimondatlanul a Szó legmagasabb fensége követel meg, szükségében segítségül hívja őket. Az emberiség egyébként emlékezetét álmaival ötvözve igen ügyesen rálelt mindarra, amiből mitologikus elbeszélést szőhetett, akár a gyermek, aki mindenből babájáról szóló történetet kerekít. S íme mellettem ez a szegény kis öregasszony, az előírt módon tapsol, így tisztelegve az óriás nő előtt, akinek mellébe az egykori Herceg kopott érmet ékelt, miután egy fűzfa gyökere közé állkapcsánál beleakadva megtalálta a koponyát, fogfájása és egy álom pedig arra ösztönözte, hogy elrendelje annak tiszteletét. Jobb- és balkéz felől a sötét csarnok teljes hosszán a háromezer arany Kwannon sorakozik száz, egyenként tizenötös sorban, számos karja gyűrűjében mind pontos másolatai egymásnak. A beeső napsugár fényében valósággal nyüzsög ez az isten-raktár. Ha pedig tudni szeretném, honnan ered ez az ezerszeres egyformaság, miféle közös magból serken ki az ezer hasonló szár, arra a magyarázatra jutok, hogy a hívő itt alighanem minél nagyobb felületre kívánja sugározni imáját, és úgy képzeli, e tárgyak révén megsokszorozza annak hatékonyságát.

Ámde a bölcsek tekintete korántsem állapodott meg sokáig e nyers hasonmások tekinteténél, s amint rájöttek, hogy minden létező együvé tartozik, bennük alapozták meg filozófiájukat. Mert bár külön-külön szemlélve mindegyik kétes és átmeneti, a közös tömbhatás kimeríthetetlen. Semmi szükség arra, hogy az ember a fához idomítsa fejszéjét és a sziklához vésőjét: egy szem kölesben vagy egy tojásban, akárcsak a talaj és a tenger vonaglásában vagy mozdulatlanságában, ugyanazt a plasztikai energia-elvet lelték, így hát a Föld egymaga elég volt, hogy saját bálványait kialakítsa. Abból kiindulva, hogy minden azonos részecskékből áll össze, következő lépésben önnönmagukat kezdték elemezni, rájöttek, hogy a bennük meglévő illékony, bizonyíthatatlan, igazolhatatlan összetevő éppen ittlétük ténye, továbbá a tértől és tartamtól megszabadult őselem, mi több, maga a fogalom, amelyet e lehetséges tulajdonságról alkotni képesek.

S ha ekkor elkerülték az ördögi csapdát, a már megfogalmazása által mindentől független lételv és annak esendő kifejeződése közötti kapcsolatban a beszédéhez hasonló eljárást ismerhettek fel, mely a lélegzet értelmes hasonmásaként magában foglalja a vallomást is. Merthogy minden teremtmény, amely az isteni egynek a képlékeny anyagba zárt lenyomatából született, önmagában a teremtőnek tett vallomás, ama Semmi kifejeződése, amelyből vétetett. Ez világunk lélegzésének és létének ritmusa, melynek a lelkiismerettel és a beszéd képességével rendelkező ember papjává avattatott, hogy ekképpen felajánlássá és áldozattá alakítsa azt, és önnön semmiségét gyermeki önátadással, szerető, hitvestársi hűséggel az eredendő kegyelemhez kapcsolja.

Ám ezek az elvakult tekintetek képtelenek voltak felismerni az abszolútumot, így a Buddhának nevezett személynek megadatott, hogy a pogány istenkáromlást tökélyre vihesse. Ismét a szó hasonlatával élve: minthogy a beszéd tárgyáról fogalma sem volt, annak rendje és következményei egyaránt rejtve maradtak előtte, s nem lelt mást, mint az önkívület bőbeszédűségét. Ám az ember magában hordozza a rettegést mindattól, ami nem az Abszolútum, s te, Buddha, hogy megmenekülj a Hiúság borzalmas örvényétől, nem haboztál a Semmi karjaiba vetni magad. Mert ahelyett, hogy mindent egyetlen külső végre magyarázna, önmagában kereste a dolgok benső lételvét, s minthogy ott másra nem lelt, csak a Semmire, meghirdette az avval való rettenetes egyesülést. Módszere abban áll, hogy a Bölcs, miután elméjéből fokozatosan kiiktatta a forma és a tiszta tér fogalmát, sőt, magát a fogalom fogalmát is, végül a Semmi partjához érkezik, s majd azután jut el a Nirvánába. És az embereket bámulatba ejtette ez a szó. A magam részéről mindebben a Semmi és a gyönyör összekapcsolását látom. Ez itt a végső, a sátáni titok, a teljes elutasításba betokozódott teremtmény csendje, az önnön lényegi különbözőségén nyugvó lélek vérfertőző nyugalma.”

Kép: innen

Szerző: Molnár J.

Szólj hozzá!

Címkék: a paul kelet claudel megismerése enteriőrök világirodalmi

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.