VEGYETEK LE EGY KÖNYVET A POLCOTOKRÓL, POROLJÁTOK LE ÉS OLVASSATOK!

Több héten át egy kis szombat-vasárnapi olvasgatásra hívlak benneteket egy-egy regény részletével.

MARK TWAIN

KOLDUS ÉS KIRÁLYFI

(részletek)

„London 1500 éves és már jó nagy város volt abban az időben. Volt vagy százezer lakosa - mások szerint még egyszer annyi. Utcái igen szűkek, girbegörbék s piszkosak, kivált a Cantyék lakta negyedben, mely nem esett messze a London Bridge-től. A házak fából voltak; az első emelet a földszintből, a második az elsőből könyökölt ki, s minél magasabbra nőttek, annál jobban elterebélyesedtek. Keresztül-kasul egymásba rótt erős gerendák alkotmánya volt valamennyi; közeiket tartós anyaggal töltötték ki s bevakolták. A gerendákat vörösre, kékre vagy feketére mázolták, ki-ki ízlése szerint - s ettől a házak igen festőien hatottak. Az ablakok kicsik voltak, rajtuk apró, sokszögletű ablakszemek; kifelé nyíltak, és sarkon jártak, mint az ajtók.

Az a ház, amelyben Tom apja élt, egy ocsmány, kicsi, Offal Courtnak nevezett zsákutca mélyén állt, túl a Pudding Lane-en. Bár kidőlt-bedőlt, aprócska és rozoga volt, mégis nyüzsgött benne jó néhány ágrólszakadt, szegény család. A Canty-pereputty a harmadik emelet egy szobájában tanyázott. Az apának s az anyának az egyik sarokban volt holmi vacka, ellenben Tom, a nagyanyja s két nővére, Bet és Nan nem voltak helyhez kötve, hanem az egész padlót magukénak mondhatták, s ott hálhattak, ahol éppen jólesett. Bár volt egy-két pokrócmaradvány is meg néhány zsup régi, szennyes szalma, ezt mégsem lehetett joggal ágy névvel illetni, mert mindig szanaszerte voltak; csak reggelenként kaparták össze úgy-ahogy, közös rakásba; este ki-ki felnyalábolta belőle a maga vackára valót.

…..

Nem sokkal déli egy óra után Tom közönyösen vetette alá magát a rendelkezésnek, mely szerint lakomához öltöztették. S nemsokára éppen olyan pazar ruhában találta magát, mint amilyen az előbbi volt, csak a nyakfodortól a harisnyáig más volt minden darab. Aztán roppant szertartásosan egy tágas és ékes terembe vezették, melyben már asztal volt terítve - egy személyre. Az evőkészség színarany volt, rajta csodálatosan szép rajzolatok, melyek Benvenuto Cellini keze munkája lévén, roppant becsessé tették. A terem nyüzsgött a nemes étekfogóktól. Egy pap elmondta az asztali áldást, s Tom már-már nekiesett az ételnek - az éhségtől szinte kopogott a szeme -, de Berkeley lord lecsapott rá, s asztalkendőt kötött a nyakába; tudniillik a mindenkori walesi herceg személye körüli asztalnokság örökletes tisztség volt e főrendű családban. Tom pohárnoka is jelen volt; meg is akadályozta minden abbeli kísérletét, hogy maga töltsön bort magának. A walesi herceg őfenségének főkóstolója szintén ott buzgólkodott, készen arra, hogy kívánatra minden gyanús fogást megkóstoljon, s vállalja a megmérgeztetés kockázatát. Ez idő szerint őkegyelme jobbadán afféle dísz volt, s nagy ritkán kapott felszólítást mestersége gyakorlására; de volt idő - alig egy-két emberöltőnek előtte -, amikor is a főkóstoló méltóság veszedelmekkel járt, s ehhez képest nem is volt valami irigyelt. Hogy mért nem alkalmaztak kutyát vagy kémikust, különösnek tetszik; de hát nem különös a királyok mindenféle dolga? Ott volt még D'Arcy lord, a főistállómester; hogy miért volt ott, csak az isten tudja. De hát ott volt - és nincs tovább. Jelen volt még a főpincemester - Tom széke mögött állt, onnan ügyelte a főszakács őlordsága és a főkukta őlordsága által végzett ceremóniát, kik szintén ott sürögtek-forogtak. S Tomnak ezeken kívül még 384 szolgája volt; de ezek természetesen nem voltak mind a szobában, még negyedrészük sem, sőt Tomnak akkor még fogalma sem volt a létezésükről.

Akik ott voltak, azoknak mind jól a szájukba rágták, hogy a királyfira időnként rájön a bolondóra, s hogy ilyenkor jól ügyeljenek, s hóbortjai láttán ne áruljanak el semmi meghökkenést. S e "hóbortokat" észlelhették hamarosan; de csak részvétet, fájdalmat keltett bennük, derültséget nem. Súlyos kereszt volt ez nekik, hogy így meggabalyodva kellett látniuk kedves királyfiukat.

Szegény Tom bizony leginkább kézzel evett; de senki sem nevetett rajta, sőt mintha észre se vennék. Állkendőjét kíváncsian, nagy érdeklődéssel mustrálgatta, mert roppant finom és szépséges kézimunka volt, aztán jámborul megszólalt:

- Esedezem, vegyétek ezt le rólam, mert ügyetlenségemben még be találom piszkolni!

Az örökös asztalnok tüstént le is vette tisztelettudón, a legkisebb ellenkezés nélkül.

Tom érdeklődéssel fürkészte a sárgarépát s a salátát; mi az - kérdezte -, s hogy ennivaló-e? Mert Angliában csak nem sokkal ennek előtte kezdték az emberek e veteményeket termeszteni, ahelyett hogy továbbra is Hollandiából hozatták volna drága csemegeként. Kérdésére nagy tisztelettel válaszolgattak, és semmi megütközést nem árultak el. Miután a csemegét bekebelezte, zsebeit megtömte dióval; de senki sem botránkozott meg, vagy képedt el rajta. A következő pillanatban azonban ő maga ijedt meg, s zavar rítt le róla. Ugyanis ezt az egyetlen önálló mozdulatot engedte meg magának az ebéden, s most belátta, hogy illetlen és királyfiatlan dolgot követett el. Ebben a pillanatban orrcimpája is viszketni kezdett, sőt a hegye is el-elfacsarodott. A csiklandás nem szűnt, s Tom egyre jobban kétségbeesett. Könyörögve nézett hol az egyik, hol a másik lordra, s könny szökött a szemébe. Az urak nagy ijedten hozzáugrottak, s kérlelve kérdezték, mi leli, mi bántja. Tom töredelmes hangon szólalt meg:

- Kérve kérem elnézésteket: az orrom kegyetlenül viszket. Mi a szokás s az illedelem ebben a helyzetben? Könyörgök, mondjátok meg gyorsan, mert már nemigen bírom tovább!

Senki sem mosolyodott el, sőt mind nagy zavarban voltak, s csak néztek egymásra tanácsot kérőn, roppantul megilletődve. Kátyúba jutottak, semmi kétség, s Anglia egész történetében hiába kerestek példát a kiútra. A szertartásmester nem volt ott; és nem akadt senki, aki nekivágott volna ennek a járatlan útnak, vagy kurtán-furcsán merte volna megoldani eme sorsdöntő kérdést. Fájdalom, nem volt udvari orrvakargató! Pedig Tom szeméből már a könny is kicsordult, s pergett lefelé az arcán. És viszkető orra még az eddiginél is jobban követelt enyhülést. Végül is a természet elseperte az illedelem korlátait; Tom magában áhítatosan bocsánatot kért, s - könnyítve az udvar szívén - saját maga vakarta meg az orrát!

Amint az ebéd véget ért, egy lord széles, nem nagyon mély aranytálat tartott eléje illatos rózsavízzel, hadd mossa meg benne a száját s az ujjait; asztalnok örökös őlordsága pedig egy törölközőt tartott neki oda. Tom hökkenten nézte egy-két pillanatig a tálat, aztán fogta, szájához emelte, s méltóságteljesen nagyot húzott belőle. Aztán visszaadta a várakozó lordnak, mondván:

- Nem, Mylord, ez nem ízlik nekem; remek illata van, de semmi ereje!

A királyfi bomlott agyának emez új hóbortjától minden szív elfacsarodott; de a sajnálatos jelenet egyikben sem keltett derültséget.

Tom következő baklövése az volt, hogy abban a pillanatban kelt fel az asztaltól, amikor az udvari lelkész éppen odaállt a széke mögé, s összekulcsolt kézzel, égre emelt tekintettel rá akart kezdeni az asztali áldásra. De mindenki úgy tett, mintha nem venné észre a királyfi szokatlan viselkedését.

Kis barátunkat most, saját kérésére, magánlakosztályába vezették, s ott magára hagyták hóbortjaival. A fal tölgyfa burkolatán, kampókon, holmi páncélos fegyverzet darabjai függtek, s csak úgy ragyogott rajtuk a sok-sok gyönyörű arany berakás. Ez a félelmetes lovagi felszerelés az igazi királyfi holmija volt - Mme Parrnak, a királyné asszonynak újdonatúj ajándéka. Tom felcsatolta a szárpáncélt, a vaskesztyűt, a tollforgós sisakot, s még egy-két darabot, amit segítség nélkül felcsatolhatott, s egy pillanatra megfordult a fejében, behív valakit, hogy teljesen páncélba öltözzék - amikor szerencsére eszébe jutott a marék dió az ebédről, s a boldogság, hogy fürkésző szemek jelenléte nélkül, örökös lordoktól mentesen eheti meg, ez az előbbi gondolatot kisodorta a fejéből. Így hát a pompás holmikat visszaaggatta a helyükre, s nemsokára vígan tördöste a diót, s végre először érezte magát szinte igazán boldognak, mióta az Isten, büntetésből, megtette királyfinak. Amikor a dió elfogyott, egy szekrényben izgalmas könyvekre bukkant, s azok közt is egyre, mely az angol udvarbeli illedelemről szólt. Ez már jó fogás! Lefeküdt egy pompás díványra, s nemes buzgalommal képezni kezdte magát. Mi se zavarjuk hát, hagyjuk magára.”

Szerző: Molnár J.

Szólj hozzá!

Címkék: és királyfi twain koldul enteriőrök világirodalmi

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.