„A nappaliból egy kis reggelizőszoba nyílt; besurrantam oda.

A kis szobában könyvespolc is állt: kerestem egy könyvet, de előbb megnéztem, hogy sok kép van-e benne. Aztán felmásztam az ablakfülke ülésére, lábamat magam alá húztam, és törökülésben helyezkedtem el. Csaknem egészen összevontam a vörös moaré függönyöket, így kettős biztonságban voltam.

Jobb kéz felől a vörös drapéria redői elzárták előlem a kilátást; bal felől az ablaküvegek csak megvédtek, de nem választottak el a sivár novemberi délutántól.

 

 

……A hosszú üléstől minden tagom megmerevedett, a rázás és dübörgés egészen elkábított. Összeszedtem magam és körülnéztem. Esős, szeles, sötét éjszaka volt, de azért homályosan láttam valami falat és egy nyitott ajtót. Bementünk, a szolgáló bezárta az ajtót. Most egy házat láttam - vagy többet, mert az épület igen nagy volt-, sok-sok ablakot, némelyik ablak még világos volt. A széles, kavicsos út vizesen csattogott talpunk alatt. Egy ajtó kinyílt előttünk, azután a szolgáló hosszú folyosón át egy szobába vezetett, ahol égett a tűz, és itt magamra hagyott.

Álltam a kandallónál, dermedt ujjaimat melengettem, és közben körülnéztem. Gyertya nem égett a szobában, de a kandalló bizonytalan, fel-fellobbanó fényében tapétázott falakat, szőnyeget láttam, függönyöket, fényes mahagóni bútort. Szalon lehetett, nem olyan tágas és pompás, mint a gatesheadi, de azért eléggé kényelmes. Éppen azt próbáltam kisütni, hogy mit ábrázol az egyik festmény, amikor nyílt az ajtó, és valaki gyertyával a kezében belépett. Nyomon követte őt egy másik személy.

 

 

…..Csakugyan nagyon fáradt voltam, alig vártam, hogy lefekhessem. Mrs. Fairfax fogta a gyertyát, és elindultunk. Először megnézte, hogy a főbejáratot bezárták-e. Kihúzta a kulcsot a zárból, és elindult fölfelé a lépcsőn. Én a nyomában. A lépcsőt és a korlátokat tölgyfából faragták; a lépcsőház magas ablakát sűrű rácsozat borította. A lépcsőház is és a széles, faburkolatú folyosó is, ahonnan a hálószobák nyíltak, inkább templomra emlékeztetett, mint lakóházra. Hideg volt mindenütt, akár egy kriptában; olyan elhagyatottnak látszott az egész, hogy megborzongtam, és örültem, mikor végre a szobámba értünk. Kicsi volt a szoba, de otthonos, modern berendezésű.

Mrs. Fairfax barátságosan elköszönt, magamra zártam az ajtót, és körülnéztem. Most, hogy nem láttam többé a kongó csarnokot, a tágas és sötét lépcsőházat, a hosszú, hideg folyosót, szabadabban lélegzettem, és úgy éreztem, hogy annyi fáradság és nyugtalanság után végre biztos révbe értem.

Fényes nappal volt már, amikor fölébredtem. A kék virágos vászonfüggönyök között bekandikált a nap, s a szoba kárpitozott falaival, szőnyegeivel olyan kedves kis fészek volt, olyan egészen más, mint Lowood festetlen deszkapadlói és nedves, foltos, vakolt falai, hogy szinte mámoros jókedvem támadt. Fiatalokra mindig erősen hatnak a külsőségek: egyszerre úgy éreztem, hogy új, szebb élet kezdődik számomra, új élet, amelynek nemcsak tövisei lesznek, hanem virágai is, és amelynek robotját örömök enyhítik. Tele voltam reménységgel. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mit reméltem, de mindenesetre valami kellemeset, valami szépet, ha nem is most mindjárt, még csak nem is egy hónap múlva, de a távolabbi jövőben.

 

 

….Előbb a hosszú, szőnyeges folyosón mentem végig, aztán le, a fényesre kefélt, csúszós tölgyfa lépcsőn. A csarnokban odalent megálltam egy pillanatra, hogy néhány festményt megnézzek. (Emlékszem, az egyik egy zordon, páncélos vitézt ábrázolt, a másik egy rizsporos hajú, gyöngysoros hölgyet.) Megbámultam a mennyezetről alácsüngő bronzlámpát s a nagy állóóra különös faragásokkal díszített tölgyfa szekrényét, amely a sok fényesítéstől egészen megfeketedett. Mindent roppant nagystílűnek és előkelőnek láttam, de hát én nem szoktam meg az ilyen előkelő környezetet. A csarnok félig üvegezett ajtaja nyitva állt. Kiléptem a kertbe. Gyönyörű őszi reggel volt; a napfény elárasztotta a megbarnult bokrokat és a még zöldellő réteket. Megnéztem az épület homlokzatát. Háromemeletes volt a ház, nem túlságosan nagy, de tekintélyes. Nem fényűző, nagyúri palota, de úri hajlék. Távolabb hegyek kéklettek, nem olyan magasak, mint a lowoodi hegyek, nem is olyan zordak, egyáltalán nem festenek úgy, mintha el akarnák választani ezt a vidéket a nagyvilágtól.

 

 

….Mikor az ebédlőből kijöttünk, Mrs. Fairfax felajánlotta, hogy megmutatja az egész házat. Ámulva követtem őt lépcsőn fel, lépcsőn le: olyan szép volt minden. Nekem különösen a homlokzatra nyíló nagy szobák tetszettek, és néhány szoba a harmadik emeleten. Ez utóbbiak ugyan sötétek és alacsonyak voltak, de szép, régi bútorokkal telve. Az alsóbb emeleteken időről időre - a divatnak megfelelően - átrendezték a lakosztályokat, s a régi bútorokat ide hordták fel. A keskeny ablakokon beszűrődő gyönge világosságban százesztendős ágyakat láttam, diófa és tölgyfa szekrényeket, amelyek pálmaleveles, kerubfejes, furcsa faragványaikkal úgy festettek, mint egy-egy Noé bárkája. Magas támlájú, keskeny, kiérdemesült székek egész ármádiája sorakozott itt. Az ujjak, amelyek a székek párnáit hímezték, már rég elporladtak.

 

Thornfield Hall harmadik emelete olyan volt, mint egy múzeum, egy múltbeli otthon, amely már csak emlékeket őriz. Nappal szerettem ezt a titokzatos félhomályt, de éjszaka a világért sem aludtam volna a széles ágyakban. Egyik-másik ágyat nehéz hímzéssel borított drapériák függönyözték el, némelyik ágynak meg függöny helyett tölgyfa ajtaja volt. A függönyök hímzése különös virágokat ábrázolt vagy még különösebb madarakat és emberi lényeket. A hold sápadt fényében mindez kísérteties lehetett.

 

 

….A csarnok nem volt sötét, pedig még nem világították ki, csak a magasan függő bronzlámpa égett, s a tölgyfa lépcső alsó fokát vöröses fény öntötte el. Ez a vöröses fény a nagyebédlő széttárt, szárnyas ajtaján át özönlött ki. Az ebédlőben ugyanis vígan lobogott a tűz, fénye megcsillant a kandalló fehér márványán, a sárgaréz tűzszerszámokon, a politúros bútor fényes felületein, a selyemfüggönyökön.

 

 

……Miután az ingoványon keresztülevickéltem, valami fehérséget láttam magam előtt: út volt, amely egyenesen a fényhez vezetett. Úgy tetszett, hogy a fény fák közül világít - formájukból ítélve, fenyőfák lehettek. Közeledvén a célhoz, az én fénypontom eltűnt, valami eltakarta előlem. Kinyújtottam a kezem, hogy megtapogassak valami sötét tömeget - úgy éreztem, alacsony kőfal lehet, fölötte sánckerítés, és a kerítésen belül magas, tüskés sövény. Tovább tapogatóztam. Megint valami fehérség világított előttem: egy kapu, olyan kis kertajtóféle, ahogy hozzáértem, kinyílt. Mellette jobbról-balról valami fekete bokor, magyal lehetett vagy tiszafa.

 

Mikor az ajtón beléptem, egy ház sötét körvonalai bontakoztak ki előttem. Alacsony, hosszú ház volt, a sötétben feketének látszott. A vezércsillag azonban eltűnt. Teljes sötétség. Vajon lefeküdtek a ház lakói? Attól féltem, lefeküdtek. Az ajtó után tapogatózva, befordultam egy sarkon, és erre megint fölvillant a barátságos fény, mégpedig egy icipici, rácsos ablak mögül, alig félméternyire a föld színe fölött.

Az ablak, mondom, nagyon kicsi volt, de a repkény vagy valami más kúszónövény annyira benőtte, hogy még kisebbnek látszott. A házfalnak ezt a részét különben is elborította az a kúszónövény. A szűk ablaknyílást fölösleges lett volna redőnnyel vagy függönnyel eltakarni. Ahogy lehajoltam, és félrehajlítottam a növényzet indáit, egészen jól beláttam a szobába. Tisztára súrolt, kőpadlós szoba volt; a fal mentén diófa pohárszék állt, a polcokon ónedények, tálak, kancsók sorakoztak, és vörösen verték vissza a kandallóban izzó tőzeghasábok fényét. Óra is volt a szobában, fehér tálalóasztal meg néhány szék. A gyertya, amely az én vezércsillagom volt, az asztalon égett, s világánál egy kissé érdes külsejű, de rendkívül tisztán öltözött idősebb asszony harisnyát kötött. Egyébként nemcsak maga az asszony, hanem körülötte is minden ragyogóan tiszta volt.

A felsorolt tárgyakat csak futólag láttam, nem is volt bennük semmi különös. Sokkal érdekesebb volt az, amit a kandalló közelében, a tűz meleg és rózsás fényében láttam. Két csinos, fiatal hölgy - tetőtől talpig hölgy mind a kettő - ült, az egyik alacsony hintaszékben, a másik alacsony fotelban. Mindketten mély gyászt viseltek, ami meglepően jól illett fehér arcukhoz. Az egyik leány térdén egy nagy, öreg vizsla pihentette hatalmas fejét. A másik leány ölében fekete macska kuporgott.

 

 

…..A legrosszabbján két nap alatt túlestünk. Micsoda öröm volt aztán látni, hogy a kezünk nyomán hogy csinosodik minden! Még a takarítás megkezdése előtt bementem a közeli városba, és vásároltam néhány új bútort. Unokatestvéreim szabad kezet adtak nekem a lakás átrendezésére. Bizonyos összeget mindjárt félre is tettem erre a célra. A nappalit és a hálószobákat nagyjából úgy hagytam, ahogyan voltak. Tudtam, hogy ragaszkodnak a kedves, megszokott, régi asztalokhoz, székekhez, ágyakhoz, és egy cseppet sem örülnének, ha akár a legdivatosabb új holmival raknám is tele a szobákat. De azért egyre-másra mégis szükség volt. Szép, sötét tónusú szőnyegekkel és függönyökkel leptem meg rokonaimat, antik porcelán és bronztárgyakat vásároltam, új terítőket, tükröket, felszerelést az öltözőasztalokra. Mindez üdén hatott anélkül, hogy rikítóan elütött volna a régi bútoroktól. A másik nappalit és a vendégszobát teljesen újonnan rendeztem be, vörössel kárpitozott, szép, régi mahagóni bútorokkal. A folyosókra, a lépcsőkre is szőnyeg került. Mikor mindennel elkészültünk, a ház olyan barátságos, meleg fészek lett, amilyen barátságtalan, zord volt odakint a téli táj.”

 

Kép: innen