(részletek)

 

 

"TÖRTÉNT egyszer, hogy ráuntam a városra, ahol barátaim, a nemesség lehúzott redőnyei fájdítják szívemet séta közben, és csaknem félek leülni a Pall Mall nagy magányában, a klubokban, és bosszantani a klub pincéreit, akik - azt hiszem - falura mehetnének vadászgatni, ha én nem lennék - rászántam hát magam egy röpke vidéki utazásra, és eleget teszek néhány régi vidéki meghívásnak.

Első utam barátomhoz, Ponto őrnagyhoz (a nyugállományú lovastengerészhez) vezetett Mangelwurzelshire-be. Az őrnagy kis csézájával várt az állomáson. A jármű bizony nem volt valami díszes, de ilyen kocsi is megteszi egy átlagembernek (ahogy Ponto nevezte magát) és népes családjának. Pompázó friss földek és zöld sövények mellett hajtattunk derűs angol tájon keresztül; az országutat, amely éppoly sima és gondozott, mint egy nemesi park bejárója, bájosan pásztázta hűvös árnyék és aranyló napsugár. Hófehér ruhás parasztok mosolygósan kapták le kalapjukat, amikor elhúztunk mellettük. A gyerekek - olyan piros képűek, mint az almák a gyümölcsösben - pukedliztak felénk a kunyhók ajtajából. Kék templomtornyok magasodtak itt is, ott is a távolban; és amikor a begyes kertészné kitárta a fehér kaput az őrnagy repkénnyel befuttatott kapusházikója mellett, mi pedig a csinos fenyő- és örökzöldligetek között felhajtottunk a házig, keblem olyan örömmel és mámorral telt el, melyet - úgy gondoltam - lehetetlen a város füstös légkörében érezni. - Itt - ujjongtam magamban - minden csupa béke, bőség, boldogság. Itt majd megmenekülök a sznoboktól. Itt aztán egy sincs belőlük, ezen az elbájoló árkádiai helyen.

Parolie, az őrnagy inasa (azelőtt káplár az őrnagy vitézlő alakulatában) átvette bőröndömet és azt a tetszetős kis figyelmességet, melyet ajándékként hoztam a városból Pontóné asszonynak, azaz tőkehalat és osztrigákat a Grove-tól, egy csaknem akkora dobozban, mint valami koporsó.

Ponto háza (P.-né Örökzöld-laknak keresztelte) tökéletes paradicsomi hely. Tele kúszónövényekkel és erkélyekkel meg verandákkal. Lankásgyep terül el körös-körül, csodálatos formájú virágágyakkal és tekergőző kavicsösvényekkel, meg elragadó, de nyirkos mirtuszbokrokkal és csillogó borostyánokkal, melyek a névváltozást is előidézték. Az öreg Ponto doktor idejében ugyanis Tinó-pocsolyának nevezték még. A hálószoba ablakából, ahová Ponto vezetett, kilátásom nyílt a takaros udvarra és az istállóra, meg a szomszédos falura és templomra, meg egy nagy parkra azon túl. Ez volt a sárga hálószoba, a legüdébb és legkellemesebb a hálóhelyiségek között; a levegő megtelt annak a nagy csokornak az illatával, melyet az íróasztalra helyeztek; az ágynemű a levendula illatával, melyben elrakták; az ágy és a nagy kerevet vászonkárpitja - ha nem illatozott is a virágoktól, de legalább - mindenütt be volt festve velük; a tolltörlő az íróasztalon egy kettős dália utánzata volt; az órám pedig egy napraforgó tányérjában nyert elhelyezést a kandallópárkányon. Skarlátlevelű futónövény kunkorodott az ablak fölött, s rajta keresztül a lenyugvó nap aranyszínű fényárba borította a szobát. Minden csupa virág és üdeség. Ó, mennyire mások azok a füstös kémények a St. Alban's Place-en Londonban, melyekre ezek a fáradt szemek meredni szoktak.

- Itt minden csupa boldogság, Ponto - szólaltam meg, miközben belevetettem magam egy puha bergère-be, s beszívtam a falusi szellőnek azt a felséges fuvallatát, melyet Atkinson úr boltjának összes millefleur-jei sem tudnak ráhinteni egyetlen luxus-zsebkendőre sem.

…..

 

A tényállás a következő: Ponto rögtön vacsora után, mihelyt beteszi a lábát a szalonba, elalszik, és csak akkor ébred föl, amikor a hölgyek tízkor abbahagyták a gyakorlást. Héttől tízig és tíztől ötig szép kis idő szundikálásra egy olyan valakinek, aki azt mondja, hogy ő biz nem lusta ember. Az én különvéleményem az, hogy amikor Ponto visszavonul oda, amit a "dolgozószobájának" nevez, akkor is alszik. Odafönn naponta két óra hosszat bezárkózik az újságjaival.

A Fayanco-jelenetet a kertre néző dolgozószobából láttam. Furcsa egy helyiség ez a dolgozószoba. Ponto könyvtára javarészt csizmákból áll. Ő és Parolie fontos eszmecserét folytatnak itt reggelenként, amikor is krumpliról vitatkoznak, vagy egy halálra ítélt borjú sorsáról, avagy egy disznó fölött mondanak ítéletet stb. Az őrnagy valamennyi számlája iktatva sorakozik az íróasztalon, és úgy fest, mint valami ügyvéd aktacsomója. Itt vannak kiteregetve sarlói, kései és más kertészkedési vasai, sípok és egy füzér tartalékgomb. Van egy végtelen csomagolópapír-tekercse, és egy másik, melyen elképesztő és soha el nem fogyó mennyiségben madzag tekeredik. Mit akarhat egy ember ilyen rengeteg ostorral, föl nem érem ésszel soha. Ezek, meg horgászbotok és merítőhálók, és sarkantyúk és sámfák, és lóorvosságok meg lósebészeti műszerek, valamint kedvenc csizmapasztája dobozszámra, mellyel a legválasztékosabb módon fényesíti a lábbeliket, és szarvasbőr kesztyűk nyújtófán, és lovastengerész parolija, vállszalagja meg szablyája, alatta csizmahúzója egy trófeában; meg a családi orvosságos ládika, egy sarokban pedig az a nevezetes bot, melyet fia, Wellesley Ponto elfenekelésére szokott használni, amikor fiacskája még gyermek volt (Wellesley sosem tette be a lábát másért a "dolgozószobába", mint ebből a rettenetes célból kifolyólag) - mindezek, Mogg Útikalauzával, a Kertészti Értesítővel meg egy ostáblával egyetemben alkotják az őrnagy könyvtárát. A trófea alatt függ Pontoné képe, világoskék uszályos ruhában és széles derékkal, abból az időből, amikor férjhez ment, a képkeret fölött pedig egy rókafarok nyugszik, és azt a célt szolgálja, hogy távol tartsa a port ettől a műremektől.

……

 

El is felejtettem mondani, hogy a házra teljes kilátás nyílik az egész úton - kivéve, amikor annak a nyomorúságos tavi szigetnek a fái elfogják az ember elől -, arra a hatalmas, vörös téglás, négyszögű, széles és piszkos épületre. Négy szélkakasos kőtorony szegélyezi. A nagyszabású homlokzat közepén hatalmas ión oszlopcsarnok emelkedik, ahová széles, elhagyott, kísérteties lépcsősor vezet. Kőbe ágyazott fekete ablaksorok húzódnak mindkét oldalon - három emelet, egy-egy sor tizennyolc ablak. A palota és a lépcsősor képét megtekinthetik az Anglia és Wales látképeiben, amint négy faragott és aranyozott hintó várakozik a kavicssétányon. S hölgyek és urak csoportjai - parókában és abroncsszoknyában - tarkállnak a fárasztó lépcsősorokon.

De az előkelő házakban az effajta lépcsők nem azért készültek, hogy az emberek járjanak is rajtuk. Ha az első Lady Carabas (Carabasék csak nyolcvan esztendeje tartoznak a főnemességhez) záporban lépett volna ki aranyhintajából, bőrig ázik, mire az út felét megteszi a faragott ión oszlopcsarnok felé, ahol a Béke, a Bőség, a Jámborság és a Hazafiság négy komor szobra az őrszem. Ezekbe a palotákba a hátsó ajtón keresztül jut az ember. - Ezen az úton jutottak hozzá a Carabasok is a nemességükhöz - mondta az embergyűlölő Ponto vacsora után.

Nos - egy kis alacsony oldalajtónál meghúztam a csengőt: hosszú, hosszú ideig kongott és zengett és visszhangzott, míg végre kukucskált az ajtón egy arc, valami házvezetőnőféle, s amikor meglátta mellényzsebembe süllyesztett kezemet, ajtót nyitott. - Boldogtalan, magára hagyatott házvezetőnő - gondoltam. - Crusoe kisasszony magányosabb lehet-e az ő szigetén? - Az ajtó becsapódott, s én benn voltam a Carabas-kastélyban.

- Az oldalsó bejárat és a hall - magyarázza a házvezetőnő. - Azt az alligátort St. Michaels admirális hozta, amikor Anson lord kapitánya volt. A székeken levő címer a Carabas család címere. - A hall egész lakályos volt. Aztán fölkaptattunk egy tiszta hátsó kőlépcsőn, majd betértünk egy mellékfolyosóra, melyet foszladozó világoszöld szőnyegek varázsoltak derűssé, és bejutottunk

 

A NAGY HALLBA.

 

- A nagy hall hetvenkét láb hosszú, ötvenhat széles és harmincnyolc láb magas. A kandalló faragványait, melyek Vénhus születését és Herkólest meg Éliást ábrázolják, Van Schwindli, korának és hazájának leghíresebb szobrásza készítette. A mennyezet - Calimanco műve - a Festészetet, az Építőművészetet és a Zenét (egy verkliző meztelen női alak) ábrázolja, amint bevezeti George-ot, az első Carabas lordot a Múzsák Templomába. Az ablakdíszeket Vándorputtony készítette, a padló patagóniai márványból való, a középső csillárt pedig Lionel, a második márki kapta Tizenhatodik Lajostól, akinek a kobakját a francia reveláció idején nyisszantották le. Most belépünk

 

A DÉLI KÉPTÁRBA,

 

amely száznegyvennyolc láb hosszú, harminckettő széles, és gazdagon díszítik a művészet válogatott remekei. Sir Andrew Katz, a Carabas család alapítója és az orániai herceg bankárja, Knellertől. A jelenlegi Lady, őt Lawrence csinálta. St. Michaels lord, ugyanettől; őt úgy ábrázolja, hogy bársonynadrágban ül egy sziklán. Paul Potter: Mózes a kutyatejek között - a kutya különösen művészi. Fantaski: Vénhus toalettje. Van Ginuenk: Iszogató flamand alakok. De Sarw: Jupiter és Európia. Candallo: Velencei csatornakereszteződés. Slavata Rosa: Olasz banditák. - És így folytatta a derék asszonyság egyik szobáról a másikra, a kék szobából a zöldbe, és a zöldből a nagyszalonba, és a nagyszalonból a gobelin-szalonba, miközben elgagyogta a képek és a csodák jegyzékét, és futólag fellebbentette egy barna vászon csücskét, hogy megmutassa az ósdi, fakó, dohos, penészes, komor bútorhuzat színét.

Végre bejutottunk őméltósága hálószobájába. Ennek a sivár lakosztálynak a közepén emelkedik egy csaknem akkora ágy, mint azok a talmi templomok, melyekben a védőszellem szokott megjelenni a pantomimban. A hatalmas, aranyozott építményhez lépcsőn lehet följutni, és olyan magas, hogy akár emeletekre oszthatták volna, hálószobák gyanánt az egész Carabas család számára. Szörnyűséges egy fekhely! Ennek az ágynak az egyik végében akár gyilkosságot is el lehetne követni, és a másik végében alvók tudomást sem szereznének róla. Irgalmas teremtőm! Képzeljék csak el a kis Carabas lordot, amint hálósipkában felbaktat azokon a lépcsőkön, miután kioltotta a gyertyát!

Ennek a dohos és magányos ragyogásnak a látványa túl sok volt nekem. Megőrülnék, ha én volnék ez az egyedülálló házőrző a hatalmas képcsarnokokban, az elhagyatott könyvtárban, tele azokkal a kísérteties fóliókkal, melyeket senki sem mer elolvasni, a gyermekkoporsó nagyságú tintatartóval az asztal közepén, s a szomorú arcképekkel, melyek ünnepélyesen semmitmondó szemükkel merednek az emberre a zord falakról. Nem csoda, hogy Carabas nem jár le ide sűrűn. Kétezer inas is elkelne, hogy fölpezsdítse ezt a helyet. Nem csoda, hogy a kocsis lemondott a parókájáról, hogy a házigazdák fizetésképtelenek, a szolgák pedig elenyésznek ebben a hatalmas, vigasztalan, lerongyolódott házban."