VEGYETEK LE EGY KÖNYVET A POLCOTOKRÓL, POROLJÁTOK LE ÉS OLVASSATOK!

Több héten át egy kis szombat-vasárnapi olvasgatásra hívlak benneteket egy-egy regény részletével.

MÓRICZ ZSIGMOND

LÉGY JÓ MINDHALÁLIG

(részlet)

„Az öregurat Pósalaky úrnak hívták, s a patikán túl lakott egy nagy, sárga háznak az udvarában, hátul, egy igen csinos kis faházban.

A kisdiák igen szorgalmas akart lenni, azért mindjárt kezdetben csaknem egy félórával hamarabb ment el hozzá.

Az öregúr egy nagy, szalmával font karosszékben ült, egészen egyedül. A kályhában pattogott a tűz, s olyan különös volt ez a vak öregember, ahogy teljesen rendben, szivarozva, s lobogó tűz mellett üldögélt. A lámpa is égett az asztalon.

- Jó estét kívánok.

- Jó estét, ki az?

- Én vagyok, felolvasni jöttem.

- No, csak üljön le, fiam.

Leült, az újságok oda voltak rakva az asztalra.

- Melyiket olvassam?

- No, még ráérünk; majd öt órakor.

A kisdiák elröstellte magát, mert úgy gondolta, hogy illetlenség, amit tett. Nagyon is mohónak látszik most az öregúr előtt. Vagy rendetlennek, hogy ilyen összevissza jön. Az arca lángvörös lett, s nem mert megszólalni. Csendesen ült hát, s hallgatta az óra ketyegését.

A barna politúros szekrényen volt egy alabástrom lábú óra, de nem olyan, mint tavaly Törökéknél, ahol a múlt évben lakott. Ott egy aranyhuszár lovagolt az óra tetején, s az egész üvegburával volt leborítva; itt nem volt üvegfedele az órának, s fent fekete homlokzata volt, mint a tankönyvben a görög templomoknak: ezt sokkal urasabbnak találta, s különben is Törökéknél el volt törve az üvegborító, s papírral volt beragasztva.

Az óra lassan pergette a másodperceket, s ő szinte számolta. Rettenetes sokáig tartott, míg továbblépett a mutató, s az öregúr nem szólt egy szót sem. Valamin gondolkozhatott, oly nyugodtan ült.

No, volt ideje jól megnézni, egészen piros öregúr volt, nem is lehetett nagyon öreg, vastag bajusza volt, olyan, mint mikor télen ráfagy a zúzmara a rozmaringra, dús és lobogó, nagyon gyönyörű fehér bajusz. Egészséges és derült ember volt, s oly tisztán nézett kék szemével, hogy az ember zavarban volt előtte, nem hitte volna az ember, hogy nem lát, ha a homlokán nem lett volna egy félkör alakú zöld selyemellenző.

Nagyon szeretett volna valamit mondani neki, de nem tudta, mit mondjon.

Egyszer aztán megszólalt:

- Nálunk nincs ilyen korán hó.

Az öregúr nem felelt.

Erre ő megint elcsüggedt: de hogy meri ő megzavarni ennek az öregúrnak a nyugalmát, ki tudja, mire gondol. És ilyen csacsiságot mondani. Bánja is azt az öregúr, hogy őnáluk mikor van hó: itt most van.

Szerette volna visszaszívni, szerette volna, ha nem mondta volna. Izgett-mozgott, s harapdálta a száját.

Aztán szerette volna megkérdezni, hogy igazán nem lát-e Pósalaky úr? A világosságot sem látja? Azt sem tudja, mikor jött fel a nap, s mikor lett este?

De az öregúr csak szivarozott, igen lassan, igen kényelmesen, testes öregember volt, éppen betöltötte a karosszéket, a keze is puha és rózsaszínű volt, az arca frissen borotválva, s majd kicsattant az egészségtől, s olyan derült volt s olyan kellemes, a szája mindig mosolygott egy kicsit.

Így telt el egy negyedóra.

Az óra elkezdett ütni. Először hármat ütött lassan, magas, zengő hangon, aztán újra négyet vastagabban és gyorsabban, huncutul, mintha nevetett volna őrajta.

Akkor megint magában maradt, újra nem volt többet semmi nesz, s újra csak az egyes percpendüléseket figyelte.

Végre belenézett az újságba. Csak félt, hogy az öregúr mégis lát valamit, s akkor azt hiszi, hogy ő olvasgatni jön ide. Hát csak a lap címét olvasta s a vezércikknek az elejét, ami fent volt. Mikor elolvasta, szeretett volna továbbfordítani, mert az újság kettőbe volt hajtva, de félt, hogy a papírsusogásra figyelmes lesz az öregúr, tehát átugrott a második hasábra, s ott folytatta. A cikkben arról van szó, hogy a lóvasutat mindenütt át fogják alakítani kisgőzösre, s ebben nagy érdeme van a polgármesternek, aki a város fejlesztésére oly sokat tett már eddig is, hogy hozzá hasonló polgármestere még nem volt soha Debrecennek.

Ez érdekes volt, mert igen tisztelte a jeles embereket; hallotta, hogy Pósalaky úr városi tanácsnok volt, míg meg nem vakult, s szerette volna megkérdezni, hogy mikor építették az első kisvasutat. Hát az első lóvasutat? Hát azelőtt mi volt Debrecenben, mikor lóvasút se volt? Éppen a patikából nézte, hogy a lóvasút csak a Bikáig jön, itt a lovat kifogják, s a kocsi hátához ragasztják, s akkor megint felmegy a kalauz a hátulsó bakra, tülköl egy réztrombitával, és gyű, elindul a kis lóvasút. A kisvasút pedig a Nagyerdőig megy, de ő még nem ült rajta, mert fizetni kell érte, s ezért az állomásról is gyalog jött be a pakkjával; meg a Nagyerdőre is gyalog ment ki a fiúkkal vackort szedni; de nagyon szeretne egyszer felülni rá, az nagyon finom volna, uras.

Egészen megijedt, hogy odakint hirtelen a Nagytemplom órája ütni kezdett. Lassan ütött, méltóságosan az óraütő, mint egy nagykalapács, jól ráütött a harangra, s olyan messze volt egymástól a két ütés, hogy gyorsan ötig tudott számolni két üres közt. Aztán a nagyharangot kezdte kongatni, s azon is kiverte az ötöt, s oly közel hallatszott, mintha csak beszólt volna az ablakon, hogy: no, most kellett volna jönni, ipse!

Ezen a szobai kis alabástrom óra elnevette magát, s egykettő elkezdte verni zengő, vékony hangján ő is az órát, előbb négyet, vékony, kacagó, magas hangon, aztán ráhuhogott gyorsan, vastagon ötöt.”

Szerző: Molnár J.

Szólj hozzá!

Címkék: jó móricz légy zsigmond mindhalálig enteriőrök világirodalmi

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.