NYÁRON ÚJRA HÉTVÉGI OLVASGATÁSRA HÍVLAK BENNETEKET EGY-EGY REGÉNY RÉSZLETÉVEL, AZT REMÉLVE, HOGY A PIHENÉS ÓRÁIBAN MINDENKINEK KELLEMES ÉLMÉNY LESZ BEPILLANTANI AZ IRODALOM VILÁGÁN KERESZTÜL NÉHÁNY ENTERIŐRBE.

JÓKAI MÓR

A cigánybáró

(részlet)

„Könnyű volt arra rátalálni; az utolsó ház a falu végén, az egyetlen ház, amelyiknek a kéménye füstöl: az a Cafrinka háza.

De mi keresete van egy cigányasszonynak egy olyan falu végén, amelyet ott hagyott az egész lakosság?

Hja, a Cafrinka nevezetes egy személy volt. Főkapitányi rangot viselt. Tudniillik boszorkányok főkapitánya volt. A boszorkánypörökben mind őt emlegetik a kínpadra vont alsóbbrendű maleficák, mint nagymesterüket. Hogy őt magát mégis soha semmi baj nem érte: el nem fogták, vízbe nem fojtották, ismét csak annak a bizonysága, hogy „nem hagyja el az ördög a magáét!”.

Régi düledező ház volt az ott: a fala zöld a nyiroktól, a teteje a mohától, kerítése nincsen, hanem ahelyett van körülötte embermagas csalán; az alacsony ajtón lefelé kell bele lépni, mikor az ember be akar rajta bukni.

A tűzhelyen nagy láng lobogott, afölött forgatott a cigányasszony egy rostát: abba egy marok törökbúzát dobott, s az elkezdett pattogni, míg az egész rosta megtelt vele. – Éppen akkor toppant be hozzá az úrfi.

– Vártalak ám vacsorára! – kiáltá Cafrinka vigyorgó pofával az érkező vendégre.

– Hát hogy tudtad, hogy idejövök, éhes leszek?

– Megmondta azt nekem a kártya.

Hanem a vacsorára szomorú kilátás lehetett. A tűz meg lett volna rakva iglice tövisből; – hanem mellette nem volt semmi fazék, csak egy nagy fekete macska ült ott, dorombolva.

– De hát mi lesz itten vacsorára?

– Majd meglátod mindjárt. Héj Szaffi, kelj fel mindjárt, ne szundikálj!

Erre a szóra a nagy fekete macska felkelt, s nagy kurrogva, hízelkedve odament a Cafrinkához, hozzátörülve a hátát.

– Eredj a devlába – kiált rá a Cafrinka, ráhúzva a tenyerével, mire a nagy fekete macska leugrott a tűzhelyről, s befutott a kályhalyukba, s onnan aztán, amint a Cafrinka azt kiáltá: „no mégsem vagy itt?” előbújt, borzas cigányleány képében.

Jónás úrfi meg sem ütődött ezen; az anyjától gyakran hallotta, hogy a boszorkányok el tudják változtatni a leánykáikat macskává, és ismét vissza leánnyá.

A leány arca kormos volt, a szeme álmos volt, a haja buglyos volt, a ruhája rongyos volt. Morgott, nyafogott, mint a nyűgös gyermek, akit álmából felzavarnak, s az ökleivel dörzsölte a szemeit.

– Bemégy mindjárt a szobába! Felöltözöl, megterítesz; világot gyújtasz! Megérkezett a királyfi. Nem látod?

A leány becammogott a szobába, duzzogva, morogva, s az arcát félénken takargatva a jövevény előtt.

Cafrinka tovább forgatta a rostát, s egymásra öntötte ki belőle egy vékába a pattogatott kukoricát. Jónás úrfi ott állt és nézte, gondolva magában: „ez ugyan sovány vacsora lesz a böjtös ebédhez!”.

Mikor megtelt a véka tetézve, azt mondá a cigányasszony: „No kis pirinc, készen vagyunk. Tessék elébbre kerülni”.

Azzal kinyitá Jónás úrfi előtt a szobaajtót.

A cigányasszony szobájában gyönge világosság volt; de azt nem gerjeszté semmiféle szövétnek; hanem a gerendáról csüggött alá egy emberkoponya, annak a szájából és szemeiből jött elő a világosság.

Nem kevésbé félelmetes volt az egész szobának a felszerelése köröskörül. A szögletet elfoglaló banyakemence tetején egy kitömött bagoly gubbasztott, amott a hordó tetején egy gődény csontváza, a falon az érctükör, amibe, aki belenéz, az ördögöt látja meg a háta mögött; egy kötélre vetve csügg alá a pirossárga csíkos palást, ami a ráülőt egy perc alatt tíz mértföldre elviszi, a szögletben a gonoszhírű „kurugja”, ami ha akarom ló, ha akarom sárkány; keresztültéve rajta a fakard, amivel az ördögök ellen hadakoznak az ördögnék; egy hordó, a melyiknek nincs feneke: rajta a csigákkal kirakott kantár, ahhoz támasztva egy tízküllőjű kerék; a polcon dob, nádsíp, vaskondér, cifra tégelyekkel; azokban mind varázskenőcsök állnak: mindenféle száraz füvek, egész pamat számra, amik alul egy teknősbéka pislog elő; aztán egy fekete selyem zászló, nyelével egy kivájt tökbe dugva; ismeretlen állatok bőrei, szétfeszítve; óriási csontok; ahogy ezt mind előbb látta már Jónás úrfi (nem ugyan ébren, de álmában, mikor az anyja telebeszélte neki vele a fülét). Az sem lepte meg, hogy a szoba közepén szép nagy selyem terítővel betakart asztal állt, és azon cigánytányérok, kancsók és poharak, amik úgy ragyogtak, mintha ezüstből volnának. Mind nem ért rá ő ezekre vesztegetni az álmélkodását; mert ha még annyi szeme lett volna is, mint a torontál póknak, mind rajta veszett volna azon a tündér alakon, amivé az iménti buglyos, kormos kis szörnyeteg átváltozott. Ezt is értik a boszorkányok.”

Kép: innen

Szerző: Molnár J.

Szólj hozzá!

Címkék: mór világirodalom jókai cigánybáró enteriőrök

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.