(részlet)

 

"A Mazarin utcának a Guénégaud utcáig terjedő szakasza, amely az Akadémia palotája mögött a Szajna utcába torkollik, minden bizonnyal Párizs egyik legvisszataszítóbb része. A Mazarin bíboros által Párizs városának adományozott kollégium és könyvtár magas, szürke falai, amelyek közt egy nap a Francia Akadémia fog szállást kapni, fagyos árnyékokat vetnek erre az utcasarokra; alig lát napot, hideg, északi szél járja át. A szegény tönkrement özvegy ide költözött, ebbe a nedves, sötét zugba, egy bérház harmadik emeletére. Közvetlenül a ház előtt emelkednek az Akadémia épületei; itt jutottak műteremhez a polgári körökben művész, a műtermekben giccsőr néven ismert vadállatok. Aki ide giccsőrként került be, később állami ösztöndíjas lehetett Rómában. Ez az átalakulás nem minden zenebona nélkül ment végbe az évnek abban a szakában, amikor a pályázókat bezárták ketreceikbe. A díj elnyeréséhez a szobrászoknak határidőre egy szobor agyagmodelljét, a festőknek a Szépművészeti Főiskolán később kiállítandó képet, a zenészeknek kantátát, az építészeknek emlékmű-tervet kellett készíteniük. E sorok írásakor ezt az állatseregletet sötét és hideg odúikból nem messze innen az elegáns Szépművészeti Palotába telepítették át.

Bridau-né ablakai e rácsos ketrecek elszomorító látványára nyíltak. Északon az Akadémia kupolája zárja le a képet. Az utcán fölfelé haladva a szem mindössze a Mazarin utcában állomásozó hosszú fiákersorban talál némi üdülésre. Az özvegy végül is úgy segített magán, hogy ablakaiban, a rendőrségi előírásokkal dacolva, három láda virágot helyezett el, légi függőkerteket, amelyeknek növényzete elállja a világosságot és a levegőt. A háznak, melyet hátulról egy másik, a Szajna utcára néző ház támogat, szükségszerűen kicsiny a mélysége; csigalépcső vezet az emeletekre. A harmadik emelet egyben az utolsó is. Három ablak, három helyiség: egy ebédlő, egy kis szalon, egy hálószoba, szemközt velük pedig, a lépcsőházi kanyar túlsó oldalán, egy aprócska konyha; fölöttük két gyerekszoba és egy óriási padlás, melyet semmire sem lehetett használni.

Bridau-né három okból választotta ezt a lakást: olcsó volt, mindössze négyszáz frankba került, ezért mindjárt kilenc évre bérelte ki; közel esett a császári gimnáziumhoz, végül pedig megszokott városnegyedében maradhatott.

A lakás belseje összhangban volt a ház külső képével. Az ebédlő falait olcsó, zöld virágos tapéta borította, vörös téglapadlóját nem kellett kefélni, s csak a legszükségesebb bútorokkal volt berendezve: egy asztal, két pohárszék, hat szék; mindez a régi lakásból. A szalont egy aubussoni szőnyeg ékesítette, amelyet Bridau a minisztérium újrabútorozásakor kapott. Az olcsó berendezés mahagónifából készült, egyiptomi díszítésekkel, abból a fajtából, amelyet Jacob-Desmalter gyártott nagybani eladásra 1806 táján; a székek fehér rozettás zöld selyemmel voltak kárpitozva. A kanapé fölött Bridau-nak egy baráti kéz festette pasztell-arcképe függött, amely rögtön magára vonta a tekintetet. Noha művészileg nem volt hibátlan munka, a képmás homlokán azonnal fel lehetett ismerni a névtelen, nagy hazafi jellemének szilárdságát; tekintetének szelíd s egyben büszke nyugalmát is híven tükrözte a kép. Éleselméjűségét, amelyről bölcs mosolya tanúskodott, megnyerő őszinteségét, egész egyéniségét - a császár a justum et tenacem szavakkal jellemezte - ha nem is igazi tehetséggel, de pontosságra törekedve adta vissza a művész. Aki elmerült a kép szemléletében, látta, hogy ez az ember mindig elvégezte kötelességét. Arcáról az a megvesztegethetetlen becsületesség sugárzott, amelyet a Köztársaság néhány hivatalnokának tulajdonítanak. Szemben az arcképpel, egy kis játékasztal fölött, a császárnak egy Vernet festette színes képe függött, amely vágtató lovon, törzskara kíséretében ábrázolja Napóleont.

……

 

1816-ban Joseph engedélyt kapott anyjától, hogy a szobájával szomszédos padlást műteremmé alakíthassa át, Descoings-né asszony pedig adott egy kevés pénzt, hogy megvásárolhassa a festőmesterséghez szükséges holmit; mert a két özvegy háztartásában a festészet csak mesterségszámba ment. Joseph maga rendezte be szegényes műtermét a hivatásával együtt járó ügyességgel és lelkesedéssel. A háztulajdonos Descoings-né kérésére ablakot vágatott a tetőbe. Joseph a hatalmas helyiséget csokoládészínűre mázolta, a falakra néhány vázlatot aggatott, Agathe pedig - bár nem nagy lelkesedéssel - egy öntöttvas kályhát állított be, így Joseph most már odahaza is dolgozhatott, bár természetesen továbbra is eljárt Gros és Schinner műtermeibe."