Karácsonyig a világirodalmi enteriőrökkel
2013.12.22. 05:34
kép: pinterest
Blogunkon idén újra szép karácsonyi történeteket osztunk meg veletek. Olyanokat, ahol enteriőrök elevenednek meg előttünk különböző korokban és helyszíneken. Reméljük, hogy a hosszú téli estéken kedvetek lesz egy kis olvasgatásra...
Fekete István
Karácsony éjjel
„A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna.
Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna.
Ekkor megpendült egy húr a kemence mellett. Az öreg Tallér rátette kezét a cimbalomra, mert véletlenül ütötte meg a húrt, de a lágy zendülés már szétszállt a szobában, megsimogatta a falakat, lengett a levegőben, aztán visszahullt a cimbalomra, mint fészekre a madár.
Zimányi felemelte fejét. A homályban nem látta az öreg cigányt, de érezte, hogy nézi. Töltött magának.
-Van poharad, Tallér? Hát akkor tartsd ide.
Ittak. A lámpa hunyorgott s a cigány visszaült a sötétbe.
-Hajajaj!
-Mért sóhajtozol, Tallér?
-Csak úgy sóhajtozok, instállom. Minek örüljek? Elmúlik minden.
-Elmúlik, Tallér. De ezt úgyis tudjuk. Muzsikálj!
-Ma?
-Ma. Csak úgy magunknak.
A kocsmáros benézett az ajtón, megtöltötte az üveget, aztán kiment. A cimbalom halkan beszélgetni kezdett. Akadozva, mintha emlékeiben keresgetne. Néha felkiáltott, néha megjajdult, aztán csak dúdolgatott, mint a pusztán kaszáló szél. Zimányi elnézett valahová, fehér haja puhán simult halántékához és arra gondolt, mi lesz, ha egyszer elhallgat a cimbalom, elalszik a lámpa és elalszik minden...
Úgy érezte, jó lesz. Megbékélve bólintott. Hát alszunk, no. Az öreg cigány aszott, fekete kezét a cimbalomra tette, s az ajtóra nézett.
-Jár kint valaki?
A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó.
-Jó estét.
-Jó estét -bólintott Zimányi- esik?
-Esik.
-Hová?
-Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra.
Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei között, de aztán hamar elhamvadtak, elfáradtak...
A kocsmáros odaállt a vándorok elé.
-Mi kellene?
-Csak pihennénk, ha szabad.
Az asszony fáradtan felnézett.
-Kenyeret kérnénk. Pénzért.
Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját.
-Adjon szalonnát is... karácsony van.
Gondolkodó csend lett. A vándorok előtt egy kis vörös mókus ült az asztalon és a kenyérhéjat eszegette. Okos, fekete szemével körülnézett.
-Szelíd?
-Mint a gyerek. Csak megszorítani nem szabad, mert akkor harap.
Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz és megsimogatta a mókust. A kis állat megszagolta Zimányi kezét, aztán végigfutott a karján és bekukkantott a zsebébe.
-Az én zsebemet ki szokta forgatni -mondta a vándor -múltkor megrágta a pipámat, azt nem szeretem... meg hát üres is...
-Nem adja el?
-El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz...
Zimányi pénzt tett az asztalra.
-Egyedül vagyok... eljátszogatok vele... ez lesz az én karácsonyom...
Diót hozatott a kocsmárossal s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek. Zimányi kucsmáját a mókus mellé tette, hátha elálmosodik.
-Hozass még egy üveggel, Tallér, diót is.
A mókus megszagolta a bort s a diót a kucsmába hordta.
A cimbalom halkan zengett. Künn hullott a hó, nyári kórószálak álltak az utak mellett, valahol messze csengett egy szánkó, varjak aludtak a jegenyéken, a hidak alatt susogott a víz, mintha mesét mondana az öreg hídlábnak.
Zimányi hazaindult. Zsebre rakta a diót és a mókust is.
-Ehetsz útközben is, ha akarsz.
Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett. A falu végén kis erdő s az erdőn túl Zimányi háza. Jó lenne, ha várakozó lámpás intene belőle, de nincs már senkije.
Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdő fái között álmos köd ül. Megállt, botjával a hóra ütött.
-Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs.
Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebből és felszaladt az öregember vállára.
-Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek.
A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafa állt és ijedten ébredt fel, amikor a mókus végigszaladt rajta.
-Mit akarsz?
-Szállást keresek. Az ember elaludt és én elszöktem... nem tudod hol találnék szállást?
-Eredj a Bükkhöz.
A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára.
-Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást.
-Nem adok. Nincs, de ha lenne se adnék.
-Majd ad más.
De nem adott a Kőris se, a Cser se. A Vadcseresznye csak a fejét ingatta, a Nyír pedig még fiatal vesszőit is megsuhogtatta. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken.
-Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad. Különben magam sem tudom mért, menj, ahonnan jöttél.
Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Azt álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátja alá, de nem a pénztárcáját, a szívét keresi.
Arca sárga lett, feje előrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott.
A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára és lerázta magáról a havat, az öreg nyakába.
Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a nyakánál? Odanyúlt és eszébe jutott a mókus.
-Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél...
Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók s amikor otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok.
A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert ő sem tudta, hogy mért nem kapott szállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, vándornak, mindenkinek s az ilyen embernek nem lehet elhagyatottan, árokparton meghalni.
Nézte egymást ember és mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhőket elkergette, aztán nagy csend ás nagy békesség lett kint és bent.
Aludt az öregember és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.”
Karácsonyig a világirodalmi enteriőrökkel
2013.12.15. 05:18
kép: pinterest
Blogunkon idén újra szép karácsonyi történeteket osztunk meg veletek. Olyanokat, ahol enteriőrök elevenednek meg előttünk különböző korokban és helyszíneken. Reméljük, hogy a hosszú téli estéken kedvetek lesz egy kis olvasgatásra...
BRONTË
ÜVÖLTŐ SZELEK
"Miután eleget tettem szobalányi kötelességeimnek az újonnan érkezett mellett, és a tésztát a sütőbe raktam, karácsony estéjéhez méltó, nagy és barátságosan pattogó tüzet élesztettem a teremben s a konyhában, majd leültem az asztal mellé, és azzal szórakoztam, hogy karácsonyi énekeket daloltam, nem törődve Joseph rosszallásával, aki szerint ezek a túlságosan vidám énekek már valóságos világi nóták. Később visszavonult szobájába, hogy egyedül ájtatoskodjon. Earnshaw és felesége lefoglalta Cathy figyelmét azokkal az apróságokkal, melyeket a Linton gyerekeknek vásároltak, hogy szívességüket némiképp viszonozzák. Másnapra meghívták őket, hogy az ünnepnapot Szelesdombon töltsék, de Lintonné csak egy feltétellel fogadta el a meghívást: kikötötte, hogy kedveseit tartsák távol attól a "csúnya szájú, gonosz gyerektől".
Ilyen körülmények közt maradtam hát egyedül. Beszívtam a piruló kalács fűszeres illatát, elgyönyörködtem a ragyogó konyhafelszerelésben, a csillogó fagyönggyel díszített faliórában, a tálcán sorakozó ezüstkupákban, melyek nemsokára megtelnek a fűszeres sörrel, és mindenekelőtt fáradozásaim legfőbb tárgyában, a ragyogóra súrolt és sepert konyhakövezetben. Magamban azzal a benső elismeréssel illettem őket, melyet alaposan megérdemelek, és eszembe jutott, hogy az öreg Earnshaw mindig akkor jött le, mikor már minden tiszta volt, derék lánynak nevezett, és egy shillinget csúsztatott kezembe karácsonyi ajándékként. Ez viszont emlékembe idézte, hogy milyen gyengéd volt az öreg Earnshaw Heathcliff iránt, s mennyire aggódott, hogy halála után rosszul bánnak vele; önkéntelenül a szegény fiú jelenlegi helyzetén kezdtem elmélkedni, s így sírás lett az énekszóból. Az a gondolatom támadt, hogy talán helyesebb volna, ha megpróbálnék javítani valamit a rossz során, mint hogy sírással töltöm az időt; felkeltem és kimentem az udvarba, hogy megkeressem. Nem kellett messzire mennem: az istállóban találtam, amint épp az új póni csillogó szőrét kefélte, és enni adott a többi állatnak, mint rendesen.
- Siessen, Heathcliff - mondottam -, olyan jó odabenn, a konyhában; Joseph sem jött le még. Siessen, hogy kicsinosíthassam, mielőtt Cathy kisasszonnyal találkozik ismét; akkor leülhetnek szépen egymás mellé, csak maguknak ég itt a tűz, és beszélgethetnek kettesben, lefekvésig.
Folytatta munkáját; ügyet sem vetett rám.
- Nos, jön már? - sürgettem. - Mindkettejüknek van egy kis sütemény: nem is olyan kevés. És egy félórába beletelik, amíg rendbe szedi magát.
Öt percig vártam, de mivel nem válaszolt, otthagytam. Catherine a bátyjával és sógornőjével vacsorázott; a mi étkezésünk Josephfel barátságtalan légkörben folyt le; egyfelől szemrehányásokkal, másfelől szemtelenkedéssel fűszerezve. Heathcliff süteménye és sajtja egész éjszaka az asztalon maradt, a tündérek eledeléül. Úgy intézte, hogy csak kilenc óra felé lett kész, akkor felment a szobájába, némán és sértetten. Cathy elég soká maradt talpon, hisz annyi dolga volt a másnapi fogadás előkészületeivel: új barátait méltón akarta várni. Egyszer bejött a konyhába, hogy a régi jó baráttal is váltson egy szót, de ekkor ő már nem volt ott. Erre megelégedett azzal, hogy megkérdezze, mi leli, majd visszavonult. Másnap reggel korán kelt a fiú, és mivel ünnepnap volt, rosszkedvében a mocsarak közé vette be magát; csak akkor jött vissza, mikor már mindenki elment a templomba. A böjt s a tépelődés, úgy látszik, megpuhították."
Vizsgamunka - Kelemen Dorottya
2013.12.13. 13:38
Az I. szemeszteresek rövid féléve véget is ért. Remek munkák születtek, amihez gratulálunk!
Kelemen Dorottya gyönyörű grafikai sorozatát itt láthatjátok. Az első fotó az eredeti kép, amelyet négy különböző technikával mutatott meg.
Utolsó kommentek