NYÁRON ÚJRA HÉTVÉGI OLVASGATÁSRA HÍVLAK BENNETEKET EGY-EGY REGÉNY RÉSZLETÉVEL. REMÉLEM, HOGY A PIHENÉS ÓRÁIBAN MINDENKINEK KELLEMES ÉLMÉNY LESZ BEPILLANTANI AZ IRODALOM VILÁGÁN KERESZTÜL NÉHÁNY ENTERIŐRBE.

ELS BEERTEN

ÁT A KÉK LEVEGŐN

(részlet)

„Az arcán a melegség arra kényszerítette, hogy Wimre gondoljon. A játszótéren mindig együtt voltak. Minden nap együtt jöttek haza. Valaha gondolt-e arra, hogy ennyire szeret csókolózni?

Ő nem volt szép, sem valami különleges, nem beszélt jól, és nem is volt túl furfangos.

Mégis.

Wim azt mondta, hogy ő a világon a legkedvesebb és a legkülönösebb lány, akivel valaha is találkozott.

Henrike még sohasem beszélt neki arról, hogy festeni akar. Meg akarta lepni. Valamivel, ami ugyanolyan szép, mint az a sok vers, amit a fiú már neki írt. Fent őrizte azokat egy dossziéban a matraca alatt. Néha megpróbált gondolatban válaszolni rájuk, de állandóan csak képek jöttek benne elő, aláírás nélkül.

Ha egyszer megpróbálná elkezdeni lerajzolni az egyik képet? Van nagyapának nagy ív papírja? És festéke? Talán körül kellene néznie egyszer a padláson. Nagyapa padlása tele van régi holmikkal. Könyvek, újságok, ruhák és régi virágcserepek. De egyáltalán semmit sem hallottál arról, hogy van-e ott valami, amivel rajzolni lehetne. Vagy festeni.

Gyorsan felment a legfelső szintre. Előbb volt egy kicsike szoba. Utána, egy nagy függöny mögött a padlás.

Elhúzta a függönyt és elforgatta a villanykapcsolót. Bement. És akkor.

Akkor megpillantotta a festőállványt. A padlás közepén. A padlón az állvány előtt feküdt egy nagy halom papír. A papírhalom mellett ceruzák, ecsetek és festék.

Minden új. Mindent csak most nemrég vettek.

Nagyapa. Az az átkozott nagyapa meg akarta őt lepni. Olyan biztos volt ebben. Miért nem mondott neki semmit? Miért kellett őneki magának felfedezőútra indulnia?

Lóhalálában leszaladt a lépcsőn, át a lakószobán, a konyhán, ki az udvarra.

"Nagypapa, nagypapa!"

Nincs reakció.

Odaszaladt a ház melletti pajtához. Nagyapa egy széken ült, a cipőjét pucolta.

"Nagypapa," kiáltotta hangosan.

Meglepetten nézett fel.

"Henrike? Történt valami?"

"Nagypapa, kedves nagypapa!" mondta. "Micsoda drága kincs vagy!"

A nagyapjához ment és átölelte a nyakát.

Nagyapa nevetett.

"Mivel érdemeltem ezt ki?"

Henrike habozott. Mintha nem tudott volna magához térni. Vagy talán nagyapának egészen más célja volt vele. Akkor igen nagy ostobaságot követhet el.

Nos? Nagyapa talán csak nem veszi tőle rossz néven, ebben biztos volt.

"No meséld el, Henrike. Mi történt?

"Felmentem a padlásra, hogy keressek papírt és festéket, és rábukkantam az állványra. És a festékre. És a papírra. Ez mind a tied, papa? És használhatom, ameddig itt vagyok?"

"Ah! Már fel is fedezted? Akkor akartam odaadni neked, amikor hazamész, de már a tiéd lehet. Ez az én ajándékom a te számodra, Henrike."

Henrike egész feje elvörösödött.

"Az én számomra, nagypapa? De mindez nagyon sokba kerül. Köszönöm."

"Énnekem már nincs szükségem a pénzemre, Henrike. És én nagyon szeretlek téged. Ezért."

Henrike erősen átölelte a nagyapját.

"Nagyon, nagyon szépen köszönöm, nagypapa. Igen!"

Egyszerre beszaladt. Ismét fel a lépcsőn a padlásra. Elhúzni a függönyt, felgyújtani a villanyt.

Óvatosan összecsukta az állványt és levitte. Utána fogta a papírokat, a festéket, az ecseteket és a ceruzákat.

Az állványt a verandán állította fel. Feltett rá egy papírt, óvatosan megérintette. Milyen sima. Fogott egy ceruzát.

És most, gondolta. Hogyan legyen most? Becsukta a szemét. Megjelent Wim. Nagypapa. Mindenfelé narancssárga színek. Meleg. Nagyon sok meleg szín. Madarak és víz. Kék víz zöld árnyalatokkal. Csillogó víz. Anélkül, hogy teljesen felfogta volna, elkezdett rajzolni. Minden, amit valaha is érzett, látott, és amit értékesnek talált, megjelent a szivárványhártyája előtt. Ez volt az, amit ő életnek vélt. Tudni, hogy jó az, amit tesz, és ezért tudja azt élvezni. Nem vette észre, hogy halkan dúdolni kezdett. Megpróbálta a vizet tényleg csillogóvá tenni. Szikrázóvá és örökké valóvá. Sohasem volt vége a víznek, sohasem volt vége a levegőnek.

Minden kép mögött rejlett egy másik kép. Ajtók nélkül, amiket ki kellett volna nyitni.”

kép: innen

Szerző: Molnár J.

Szólj hozzá!

Címkék: világirodalom eneriőrök els beerten

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.